A Történelem Közbeszólt...

A fiatal pár, 1933

A fiatal pár, 1933

Születésem

Előzmény

Az első évek

Tanuló évek

Vonulás nyugatra

Újra otthon

A Büntetés

Születésem

Egy hideg téli napon, úgy estefelé a naptár szerint, az Úr 1933. esztendejének januárius havának nyolcadik napján láttam meg a napvilágot Komarom varosaban, de a látottak nem nyerték el a tetszésemet, ahová akaratomon kivül kerültem. Elhatároztam nem maradok, elhagyom az árnyékvilágot, de nem engedték ! Hidegvizből melegvizbe mártogattak, ezt a folyamatot többször megismételték, meguntam a tortúrát. Hangos orditással hoztam tudomására környezetemnek, jó maradok! Hát igy kezdődött!

Előzmény

Apám, honvédségünk oszlopos tagja, a jutasi altisztképző iskolában sajátitotta el a hadi-tudományokat. Születésemkor még csak szakaszvezető, de a jóképű, daliás katona, ugyancsak megdobogtatta a lányok szivét. Anyám, kispolgári, vallásos, mondhatnám maradi felfogású család harmadik gyermeke volt. Hogy Apámmal először hol találkoztak, nem tudom, nem is fontos. Tény, hogy röviden nagy szerelem tüze lángolt fel köztük, s ahogy az gyakran előfordul a nagy szerelmek termékenyek. Nos, én is igy indultam el az emberré válás útján. Ez még nem lett volna baj, a baj ott kezdődött, hogy Apám nem nősülhetett, mivel a magyar királyi honvédség csak abban az esetben engedte a nősülést, ha a katona tisztességesen el tudja tartani a családját. Erre sajnos a szakaszvezetői fizetés kevésnek bizonyult. Mivel Anyámnak sem volt maradása a családi házban, esküvő sem lehetett, maradt az albérlet és az élettársi kapcsolat. Lehet ugyan, hogy akkortájt másnak nevezték Hát igy lett belőlem "szerelem gyerek." Eleim egy év elteltével tudták kapcsolatukat egyház és a világ előtt törvényesiteni. Akkorra már a Nagyiék és mindenki megbékélt.

Az első évek

Megszületni nem egyszerű dolog, mindkét fél megszenvedi, de a folytatás az már valódi kemény harc az életért, igaz nem mindenkinek. Tudniillik nem mindegy hová, melyik társadalmi rétegben (osztályban) látja meg a napvilágot! A mikor Komáromban (Monostor) először szivtam magamba a friss levegőt, ezt még nem tudtam, no meg azt sem, hogy én hová tartozom, de ez a tudatlanság nem tartott sokáig. Azt nem mondom, hogy nélkülöztem volna. Az anyatejen kivül legjobban a tejben áztatott katonai komiszkenyér izlett. Mindezekről, csak mások (elődeim) által elmondottak alapján szereztem tudomást.

Ha jól emlékszem, Komárom után Rákospalota volt a következő otthonom. Hosszú udvar, virágágyások virággal. Földszintes épület, olcsó szoba konyhás bérlakásokkal. Ide egy emlék köt. Esőcsatorna alatt vizzel teli dézsa, megbotolva fejjel beleesvén, ha időben nem húznak ki, a történetnek vége.

Kihúztak, igy folytatódik a mese. Apámat áthelyezték Piliscsabára, hát ment a család is. A hajdani futballpálya mellett apró kis házikó lett az új otthonom. Pici konyha, egyben előszoba is, üveges ajtóval, esténként kincstári pokrócot akasztottunk rá, hogy az utcáról ne lássák mi történik odabent. Ebből az időből nem sok emlékem maradt. Elmondásból tudom, akkortájt közel annyi német szavat ismertem mint magyart, hála sváb kispajtásaimnak. Sajnos sokat felejtettem. Nem maradtunk itt sokáig, következett a piliscsabai déli tábor (honvéd laktanya). Itt már elfogadható két szobás lakást kaptunk, az eddigiekhez képest főúri lakosztály, ligetes környezettel.

Catholic Church and Officers Baracks

A katholikus templom és a tiszti barak Piliscsaban.

1935. október 7. napján nagy esemény történt, megszületett az öcsém Kázmér, de nagy hatással akkor még nem volt rám, sőt némi ellenszenvet ébresztett bennem mert gyakran kellett ringatnom, A táborban jól éreztem magam, nagy volt a mozgástér, talán ennek "köszönhetem", hogy három baleset is ért. Először egy lejtős talajon álló befékezett, kincstári szekeret kifékeztem, majd a megindult szekeret igyekeztem megállitani, nem sikerült, fellökött, hanyatt estem, a kerék fejbeütött, koponyasérülést szenvedtem, eszméletlenül pokrócban vittek haza. Az esemény után sokáig emlékezet kiesésem volt.

A második: egy megközelithető helyen, pince tetején megfogtam egy csupasz vezetéket 220 V-os áramütést kaptam.

1938 szeptemberében innen indultam el első alkalommal a tudomány tárháza felé. A csabai elemi iskolában kezdtem meg tanulmányaimat. Először gyalog, később kerékpárral. Boldog voltam amikor a rám méretezett kerékpárt megkaptam. Abban az időben két műszakban is koptattuk a padot a csabai iskolában. Egyik héten délelőtt, a másikon délután. No itt kezdődtek a gondjaim. A táborkapuban őrség van és sötétedés után az őr mindenkit megállit harsány "állj ki vagy?" kiáltással, hát ez nekem is kijárt. Bemutatkozás után a "tovább" vezényszóra léphettem be a tábor területére. Ezt a tortúrát nagyon nem szerettem, ezért, hogy kikerüljem a kaput, igénybevettem a keritésen, több helyen is található álcázott nyilást, ahol az illegális eltávozásra menő, meg onnan hazatérő katonák közlekedtek. Ekkortájt történt a harmadik balesetem. Miután sikeresen megtanultam kerékpározni, boldogan tekertem mindenfelé a tábor területén, nos ez nem nyerte el mindenki tetszését. Egy ösvényen tüskésdrótot húztak ki keresztbe. én arra kerekezve nem látván a drótot a nyakamnál fogva emelt le a kerékpárról. összevarrták , de a nyoma most is megvan.

Masodik osztaly Piliscsaban, 1940-ben. Csak a felfejem latszik Palffi Ilonka tanitono feje mogott jobbra. Tanitoim kirandultak.

Második osztály Piliscsabán, 1940-ben. Csak a félfejem lárszik Pálffi Ilonka Tanitónö feje mögött jobbra. Tanitóim kirándultak.

1940 egy hideg havas januári napján, ha jól emlékszem kilencedikén, újra szaporodott a család, megszületett a húgom Zsuzsa. Nagy volt az öröm, végre egy lány, Őt még ringatni is szivesen ringattam. Ismét költöznünk kellett, minden családnak akik a laktanya területén laktak, de ez már egy másik fejezet.

Tanuló évek

Az Áy ház Piliscsaba nyugati oldalán, a Bécsi út mentén, közel a falu végéhez található. Ma is épület áll rajta, de már nem az a régi. Akkor nagyon meg voltam elégedve a háromszobás két bejáratú, konyha, kamrás lakással. Pince, aprójószágnak ól, nagy udvar, az udvaron két hatalmas eperfa, a fákra később még visszatérek. A ház mögött hosszú lankás gyümölcsös, szőlővel tarkitva. Hát igy nézett ki a körlet, ahol az életem következő két évét igyekeztem eltölteni. Akkortájt én, mint magyar nemzetiségű állampolgár kisebbségben éltem. Többséget a svábok képviselték. Ez a tény, persze csak gyerek-szinten gyakran háborúskodáshoz vezetett. Ott és akkor a magyar nemzetet négyen képviseltük, úgymint egy Kuti nevü szakaszvezető csemetéje és egy barátom aki Barna névre hallgatott. Egymás közelében laktunk és mi képeztük a "Székely csapatot", olykor renegát sváb segitőink is voltak, néhány kockacukor reményében. Sokszor elhangzott a felhivás "Székely csapat gyertek, ha mertek" Eleget téve a szives invitálásnak, mentünk. Vér az nem folyt 7-8 éves gyermekeknél még nem jellemző eredmény, legfeljebb egy kis orrvérzés. Mivel nagy kárt nem tettünk egymásban, Őseink nem forditottak különösebb figyelmet a csatározásainkra. Különben Apám életfelfogásához tartozott az edződés minden formáját gyakorolni kell, de nyomatékosa felhivta a figyelmemet "kihallgatásra" panasszal ne járuljak elébe hogy megvertek, mert akkor még Ő is rátesz egy lapáttal. Nem is panaszkodtam soha.

Zsuzsa húgomat szerettük öcsivel együtt, de az érdeklődési körünktől elég távol volt, ha bántani akarták, katonás elszántsággal védtük, de vele kapcsolatban Áy házból sok emlékem maradt.

Az eperfák: Őseim igyekeztek csirkét, kacsát nevelni, az élelmezési kiadások csökkentése érdekében, ha már a körülmények ezt lehetővé tették. A háború már javában tombolt, dúlta a világot. Erdély egy részét a második bécsi döntés értelmében visszakaptuk. A pilicsabai gáz- és vegyiharc zászlóalj egyik századával Apám is résztvett Erdély egy részének felszabaditásában. Minden képes hetilap televolt harctéri fotókkal csatajelenetekkel. Az események olyan nagy hatást gyakoroltak ránk, hogy nem csoda, elhatároztuk öcsivel, ejtőernyősöket nevelünk a kacsákból. Zsebkendőből ejtőernyőket készitettünk, ezeket rögzitettük a növendék kacsákra (se kicsi, se nagy). A kiképzést beszüntettük, annál is inkább, mert a kiképzők is nehezen viselték a kudarc rájuk kimért következményeit.

Egy meleg nyári, vagy tavaszi késő esti órában, a rádió be volt kapcsolva, amikoris az adást megszakitva, először szólalt meg egy hang, amit később nagyon sokszor hallottunk "légiriadó Budapest". A kert felső végéről jó rálátás volt Budapest légterére, innen néztük végig az első budapesti (Városmajor) légitámadást. Felejthetetlen, egyben megrenditő érzés volt hallani a távolban ledobott bombák robbanásának halk moraját, az eget pásztázó fényszórók fényei mellett, miközben a légvédelmi gépágyúk sorozatai, mint szentjánosbogarak húztak felfelé az éjszakai égbolton.

Ezekben a hónapokban történt, hogy a kormány engedélyezte a német csapatok átvonulását az országon kelet felé. Különös látványt nyújtott a Bécsi út, eddig még soha nem látott végtelen gépkocsi áradat. Nagy autó, kis autó, személyautó, teherautó, motorkerékpár, páncélautó és mind tele katonákkal, akik barátságosan integettek. A faluvégi ingoványban viritott gólyahir sárga virága, hatalmas csokrokat szedve belőle azt szórtuk a katonákat szállitó járművekbe. Olykor az integetés mellett egy kis cukorka is repült felénk, igy viszonozva lelkesedésünket. Közben lassan befejezem az elemi iskola harmadik osztályát, több, kevesebb sikerrel. Mielőtt befejezném az évet, újra elindulunk "új hazát" keresni. A helyszin Piliscsaba-Klotildliget Béla király út Hársvölgyi ház, albérlet, három szoba és szokásos többi helység. Egy fokkal jobb, mint az előző.

Ekkor ismerkedtem meg a Metz gyerekekkel. Rezsővel egyidősek, Jutka egy évvel fiatalabb nálunk. Kölcsönös szimpátia, barátság alakult ki köztünk, akkor még nem tudtam egy életre szóló barátság kezdődött.


A Metz Család

Akkor Anno Domini 1943 irtak sorsformáló változás következett be életemben, kezdtem megismerni az árnyékos oldalt is. Elvégeztem az elemi iskola negyedik osztályát és ezzel bezárult az életem úgy nevezett boldog gyermekkora. Már korábban elhatároztam, hogy hivatásos katona leszek, e cél érdekében megkérvényeztük felvételemet, a Hunyadi Mátyás magyar királyi honvéd katonai középiskolába, az iskola Kőszeg városában székelt, a határon. Sajnos magas rangú ajánlóm nem lévén, nem vettek fel. Ezen előzmények után tanulmányaimat az újpesti Könyves Kálmán gimnáziumban folytattam humán szakon. Vonattal naponta ingáztam Piliscsaba és Újpest megállóhely között. A szerelvényen volt külön diákkocsi, itt csak iskolába járók utazhattak. E fiatalokkal megtöltött vasúti kocsiban iratlan szigorú törvények uralkodtak. Első törvény az "avatás". Az avatáson minden halandónak át kellett esnie, az alábbi szertartás szerint: az "elitéltet" felszólitották az "öregebb" bejárók, - hajlandó alávetni magát egy kifenekelésnek önként, vagy erőszakkal fogják végrehajtani rajta. én az előbbit választottam; mert korábbi értesüléseim alapján tudtam, igy kevesebb verést kapok az erőszakos formulánál, esetenként még a tornacipőt is levetették. Még egy adalék a diákkocsiról, úgy általában az "erősebb kutya" elv volt a mérvadó, minden megmozdulásnál. Elsős koromban előfordult, hogy a csomagtartóban fekve tettem meg a távot, saját jól felfogott érdekemben. A tanulás egyes tárgyaknál bizony elég nehezen ment. Különösen a latin nyelvtannal nem voltam kibékülve, sokszor még este tiz órakor is deklináltam és a propoziókat magoltam (de amit sikerült megtanulnom azt még ma is tudom). Nem buktam meg, de azért nagyon megörültem amikor tudomásomra jutott, a háborúra való tekintettel májusban befejeződik az iskolaév. Ekkor tették kötelezővé a zsidóságnak a sárga Dávid csillag viselését. Egy reggel az osztályban nem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy jó néhány osztálytársam csillaggal jelent meg. Közben a háború egyre kegyetlenebbül folytatódott. Budapesten is napirenden voltak a légitámadások. A forgatókönyv mindig ugyanaz: sziréna - óvóhely -sziréna - lefújva.

Immár megéltem tiz mozgalmas évet, amikor Apu elvitt egy éleslövészetre, felejthetetlen élmény volt, lőni a 9 mm-es Frommer pisztollyal, a Manlicher tipusú katonapuskával, megkoronázva a lövészetemet tüzet nyitottam egy vizhűtéses sShwarcz-lose gépuskával. Hogy a táblát eltaláltam-e nem tudom, egy biztos a folyófogó oldala porzott. Ez utóbbi fegyverrel akkor lőttem először és utoljára. Ezután kézközelből szemlélhettem meg az első tankot. Kicsi volt ugyan az olasz gyártmányú "Ansaldó", mint egy Fiat Topolino. Egy iker nehézgéppuskával rendelkezett és két fő kezelte. A vegyiharc zászlóalj ködsav és mustárgáz (4 peri) kiszórására alkalmas utánfutó vontatására állitotta hadrendbe.

A háború egyre folytatódott. Gondolataim szinte kizárólag a hadijelentésekkel telitődtek. Egy nap aztán Apám munkahelyét, ahova nemrégen vezényelték, a gáz- és vegyiharc szertárt is elérte a végzet. A Budapest Illatos úton található intézményt pusztitó légitámadás érte. Az öregnek szerencséje volt, az óvóhely ahol neki is tartózkodni kellett volna telitalálatot kapott, mindenki meghalt. Ő vidéken járt, megvizsgálni a szertár vidéki kimenekitésének előkészüle-teit. A kitelepités rövidesen megkezdődött. A műhely osztály Pettend pusztára került. Pettend a Budapest-Székesfehérvár vasútvonalon, Baracska és Kápolnásnyék között található, tanyaközpont, több uradalomból létrehozva. Apám, mint a műhelyosztály parancsnoka itt folytatta "uralkodását" egy szakasz tartalékos és póttartalékos szakiparos katona, meg vagy két tucat varrónő felett (u.n. alkalmazottak).

Mi, a család a legszükségesebb dolgainkkal, bútor nélkül ujra költöztünk, ezúttal Pettendre, sokadszorra, az új cim Pettend- puszta Kenessey kastély. Két helység, a szabadból beléptél a konyhába, ez betöltötte a nappali szerepét is. A szoba, jobb időkben könyvtár lehetett, mert egy fal mennyezetig érő könyvszekrény, tele könyvvel, most hálószoba és lőszer-raktár. Apa megspórolva egy lőszer-raktár állandó őrzését, az egység 3-4 láda puska-lőszere az ágy alatt nyert elhelyezést. Háború és újra csak háború.

Egy alkalommal Komáromból készültünk haza, de éjjel a szövetséges légierő romba döntötte az almásfüzitői MAORT olajlétesitményeit és a komáromi rendező pályaudvar nagy részét. Reggel 4 óra helyett csak 9 órakor tudott elindulni a vonatunk. Megérkezve Székesfehérvárra újra légitámadás. A szerelvényeket kitolták a nyilt pályára, nekünk pedig el kellett hagyni a pályaudvart. Egy közeli középület óvóhelyére sikerült bejutni.Remeg a föld a bombák rob- banásai alatt, van aki imádkozik hangosan, mások sirnak, feszült a légkör. Aztán ennek is vége lett és éhesen, kimerülten este értünk haza.

Pettenden kimondottan jól éreztem magam, egyrészt mert nem koptattam az iskolapadot, holott még tartott a szorgalmi időszak, másrészt az un. Szükséglakásban a korábbihoz képest alapjaiban változott meg az életvitelünk. Biztonságban éreztem magam, pedig a légitevé-kenység egyre fokozódott. Előfordult, hogy 24 óra alatt, két alkalommal is elhúztak felettünk a nehézbombázó kötelékek. Nappal ezüstösen csillogó kis pontok húzták a fehér kondenz-csikot. éjjel pedig semmihez nem hasonlitható zúgásban szinte vibrált a levegő a száz és száz dübörgő repülőgépmotortól Egy alkalommal 700 gépet számláltunk meg, ahogy lomhán hetes kötelékekbe fejlődve úsztak a kék ég alatt. Budapest, Szolnok, Miskolcot támadó repülőerődök többnyire felettünk repültek el. Egy szép holdvilágos éjszakán aztán lezuhant környezetünkben egy. Elmondások után, mint égő fáklya csapódott a földbe. Ez volt az első. Nagy volt a felhajtás, jött a parancs a repülő személyzetét felkutatni és elfogni. éjszaka lévén, nem tudtam felfogni, mit keres egy szakasznyi fegyveres katona hálószobánkban. Aztán minden megvilágosodott, arra is fény derült, hogy az ágyak alatt lőszerraktár van. Apám osztotta a lőszert az embereinek. Pilótát nem találtak, de másnap reggel én is megnézhettem a még mindig füstölgő roncsokat. Kiderült, hogy RAF egy vadászgépe volt. Aztán jött a második, harmadik, negyedik bombázó lezuhanása, de ezek már liberátorok voltak. Egy eset különösen nagy hatással volt rám. A gép felettünk robbant fel és szakadt darabjaira. Korábban Budapest légvédelmétől kapta a halálos sebet, füstölve közelitett. A hét-fős legénységből csak ketten maradtak életben, de az egyik a fején megsérült. A roncsok egy négyzetkilométeres körzetben szóródtak szét. A szárnyvégek vitorlázva jöttek lefelé, le akartak teriteni, hol jobbra, hol balra repültek (bugdácsoltak). Mi itt lenn, hol jobbra, hol balra futottunk előle. Aztán úgy száz méterre tőlünk végre földetért. A végével állt bele a talajba és vésztjósloan nézett le ránk a fehér csillag. Az öt halottat szétszórtan találták meg, kizuhantak a robba- násnál és az ernyőiket már nem tudták működésbe hozni. Ekkor láttam először halott embert. Az árokparton feküdt, repülős ruhában, szájából és az orrából szivárgott a vér. Ezt leszámitva úgy festett, mintha csak aludna, a csuklóján járt az órája, még mindig mutatva az idő múlását. Később visszamentem, de akkor már nem volt óra, üresen meredt a kéz, mintha segitséget kérne.

Életem ezen korszakához még egy, különösen nagy jelentőségű esemény kapcsolódik. Napok óta fájt a fogam, kértem Őseimet tegyenek már valamit, mert rettentően szenvedek. A fájdalom csillapitók nem használtak. éppen vasárnap volt, Apám megelégelte a nyavalygásomat. Utasitotta a homokfutó kocsisát, hogy fogjon be és vigyen Kápolnásnyékre, húzassa ki a fogamat. A parancs úgy szólt "húzassa ki a gyerek fogát!" A rendelőbe érve a fogorvos közölte, se érzéstelenitője, se fagyasztója nincs, tehát minden érzéstelenités nélkül tudja a beavatkozást elvégezni. A derék Miska, mert igy hivták a kocsist közölte, neki parancsa van miszerint a fogat ki kell húzatni. Nem szaporitom a szót, Miska lefogott, a doktor kihúzta, én orditottam. Azóta hacsak gondolok egy fogorvosra már rosszullét környékez. Talán ennek köszönhető, hogy most már egy fogam sincsen. Az életem folyamán minden foggal kapcsolatos beavatkozástól irtóztam és irtózok.

A vegyiharc zászlóalj az Erdélybe történt bevonulás emlékére egy képes-albumot szerkesztett és adott ki kis példányszámban. A fotók a bevonulással kapcsolatos eseményeket rögzitették, többekközött a papa vezényletével felrobbatott román betonerődök, őshüllök csontvázaira emlékeztető betonvas rengeteg szövevényei. Az album cime "Kelet felé". Az előszó az album elején, igy hangzott:

   "Álltunk a határon, kelet felé arccal,
   Szemünkben az ősi elszánt, büszke daccal,
   Kemény akarattal fegyvert markol kezünk
   Dicsö öseinkhez mi is méltók leszünk.
   Hisz milliók várják, jön-e már az óra
   öklünk mikor sújt le a bocskoros rablóra,
   De Isten mást akart, harci zaj helyett,
   Nótaszó tölté meg minden völgyet, hegyet,
   Hogy ez mind igy történt áldott legyen az Úr
   Legendás vezérünk a legfelsőbb Hadúr."

A már korábban megismételt felvételi kérelmemre megjött a válasz Kőszegről. Izgatottan bontottam fel a boritékot, ezúttal elfogadták a jelentkezésemet, hála Sodró László alezredes úrnak, aki mint Apu parancsnoka, néhány ajánló sorral nyomatékositotta a kérelmet. Igy megnyilt a lehetőség a katonai pályám előtt. A behivó parancs közölte 1944 szeptember l-én vonuljak be a Hunyadi Intézet második század, második évfolyamához. Ezután egy lista következett azokról a használati tárgyakról, amelyeket magammal kell vinni. Pl. kesztyűből 4 párat, úgymint 2 pár fehér bőr, 1 pár barna bőr, és egy bélelt barna bőr.

Örültem nagyon, de egyben szorongtam is, az ösztönös félelem az ismeretlentől. A bevonulásig még volt idő bőven. öcsémmel tovább élveztük gondtalan gyermek-éveinket. Egyik kedvenc időtöltésünk volt a légvédelmi tüzér játék. Mi voltunk a tüzérség, az ellenséges vadászok a fecskék. Lesben lőttük, (dobáltuk) őket, de nem találtunk el egyet sem. Aztán lassan vége lett a nyárnak és elérkezett az indulás ideje. Megérkeztem a nevezetes iskola falai közé, ahol még most is kisértett a K und K militarschule szelleme. Megszeppentem, különösen azután, hogy érzékeny búcsút véve, "fel a fejjel" felszólitással Apám eltávozott. A gh-s őrmester azonnal kezelésbevett és percek alatt kadétot alakitott belőlem. Felszerelés: lábtól felfelé, két pár lábbeli, egy tornacipő, zoknit hoztam magammal. Egy öltöny fehér zsávoly, egy öltöny gyakorló posztó, egy kimenő ruha, 6 alsónadrág és ing, két hálóing (inggallér nélküli), egy fürdőkötény, tiz vászongallér, két keménygallér. Egy gakorló és egy kimenő köpeny, nadrágszij, derékszij szép nagy krómozott csattal, középen a Szent Korona réz mása, két sapka és végül egy ötágú szij korbács, a ruhaneműk tisztitása céljából, alkalomadtán jó fegyver volt a verekedéshez, mert hát ugye tizenéves korban becsületbeli ügyek is előfordulhatnak.

Szüleimmel, Zsuzsával és Kázmérral, Klotildliget, 1944
Szüleimmel, Zsuzsával és Kázmérral, Pettend Puszta, 1944 nyarán

Kadet egyenruhámban, Köszeg, 1944 szeptember.
Kadet egyenruhámban, Köszeg, 1944 szeptember.

Napirend a következő: 6 órakor ébresztő, csukló, tisztálkodás, szobarend. Minden hálóban negyedikes növendék úr volt az Ur, Ő volt a szakaszparancsnok. Ezután zárt rendbe levonulás a földszinti étterembe. Mindenhová zárt rendbe vonultunk, ha négy növendék ment valahová, annak illetve azoknak már valamilyen alakzatban kellett vonulnia.

Reggeli: egy asztalnál 11 fő foglalt helyet. Az asztal végén egy negyedikes asztalparancsnok trónolt. Minden ételt, adagolás nélkül tálakban szolgáltak fel, mindenki magának szedett. Az asztalparancsnok volt, második a tőle jobbra ülő, ez naponta változott és igy egy, nem hétköznapi demokrácia eredményeképpen tiz nap alatt mindenki lehetett második. Reggeli után, zárt rend, vonulás az iskola épületbe, az osztályokba. Közben a főbejáratnál az ügyeletes tiszt tartotta a kihallgatást, úgymint szolgálat átadás, átvétel, rendelve, kérelem.

A tanórák elteltével vonulás a hálóba, tisztálkodás, ebéd majd a gyakorlótér, két óra szabadfoglalkozás, majd a tanteremben ismétlőórák, tanulás estig. Vonul, hálóterem, mosdás, vacsora, szerelvény karbantartás, kilenc órakor takarodó. Szombaton más menetrend volt. A tanuláson túlmenően alaki kiképzés 1-2 óra, olykor más napokon is a szabadfoglalkozás rovására. Kötelező levélirás, fürdés kötényben, fehérnemű csere a raktárban.

Vasárnap Isten tisztelet a harmadik emeleti kápolnában, délután menetgyakorlat (kirándulás, számháborúval egybekötve). Ez volt a legjobb kikapcsolódás. Kapcsolattartás: növendék úr felfelé, az alattad járó, növendék. A magázás, általános, kivétel az osztálytársad. Az ellátás jó volt, napi ötszöri étkezés, ennek ellenére mindig éhesek voltunk. .A csomagot lestük és mindig elosztottuk. Utoljára még annyit, hogy az intézet területét a növendék csak szülői felügyelettel hagyhatta el.

Vonulás nyugatra

Ezután az életembe ismét beleszólt a történelem. A front közeledtével irnunk kellett szüleinknek, hogy aki teheti, (volt aki már nem tehette, mert a front már átvonult felettük), tehát minél előbb vigyenek haza. Igy aztán egy ködös november negyedikei napon a még meg sem indult katonai pályafutásom végetért. Apám jött értem. Megkaptam életem első, egyben utolsó szabadságos levelét, belevésve, "szabadságolva a behivásig". Azóta is hiába várom a behivást, pedig már elmúltam 78 éves.

Akik az intézetben maradtak rövidesen kitelepültek égerbe (Németország) és csak egy év múlva sikerült hazajönniük. én pedig ismét Pettend-pusztán találtam magam, de nem sokáig, az oroszok már a Dunánál voltak,amit nem tudtam elképzelni bekövetkezett. A háború ideért, a frontvonal szinte itt húzódott a kertek alatt. Az ólomszürke, rideg novemberi felhők alatt naponta többször is a Luftwaffe JU-28-as zuhanó-bombázói húztak el felettünk kis magasságban. Szomorúan tapasztaltam, gyakran kevesebb gép tér vissza, mint ahány elment. Közben ismét készülődtünk az új "tanyánk" felé. Végül jött a parancs: a vegyiharc szertár újra költözik., a cél Magyarlak és környéke. Magyarlak Szentgotthárdtól 10 km-re található. A kevés szükséges holmink, ami főleg élelmiszer volt, ládákba, csomagokba került, egy Matuzsálem kori teherautóra (motorjával csak Pápa térségéig jutott). Mi pedig a többi tiszt és altiszt hozzátartozóival együtt a Wermacht egy autóbuszával elindultunk Magyarlak felé. Az oroszok előőrsei már Baracska határában voltak. Ideje volt, hogy távozzunk. Szerencsésen megérkeztünk. Néhányan az egyetlen vendéglőben rendeltünk ebédet. Feltálalták az ételt, még csak a leves elfogyasztásánál tartottunk, amikor is nem a második fogásra került sor, hanem iszonyú dübörgéssel a szövetséges légierő távolsági vadászai, több hullámban húztak el az épület felett. Ezt akkor még nem tudtuk, többen bombák robbanását vélték hallani, az asztal alatt kerestek menedéket. Később kiderült, hogy a Rábán és a falun túl, mintegy egy kilométerre húzódik egy vasúti fővonal és az azon nyugat felé haladó szerelvényt támadták és a falu felett kezdtek lőni. Ez később sokszor megismétlődött. Mindezek után, kissé feldúlva, de befejeztük az ebédet. Igy mutatkozott be Magyarlak. Falusi házakhoz lettünk beszállásolva. Mi a vendéglővel szemben Kuruc Károly nevű gazda "tiszta szobáját" kaptuk. Jó megértés, szinte baráti viszony alakult ki a tulajdonos és a nyakára hozott bérlő között. Vagy egy hét elteltével végre sikerült Magyarlakra vontatni a "Marinénit", igy becéztük a vén teherautót. Ideje volt már, fogytán volt az élelmiszer készlet.

A tél tábornok szinte észrevétlenül visszavonult, akárcsak a csapataink a frontokon. Cucibácsi, igazi nevén Tarkay Aladár őrnagy szertár-parancsnok kezdte mondogatni, rövidesen indulunk tovább. Ekkor már reggeltől estig zsúfolt volt a Harmadik Birodalomba vezető út. Visszavonuló katonai alakulatok, nyilas pártszolgálatosok családostól, és a Vöröshadsereg elöl menekülő civilek, gépesitett és fogatolt járművek sűrű tömött sorokban, gond volt jobb oldalról átmenni a baloldalra. Közben sok ezer marhát számláló csordák vonultak nyugat felé, néhány németekhez szegődött ukrán segédletével. Az élelmesebb falusi gazdák kitárták kapuikat, az éhes jószágokat nem volt nehéz becsalni, volt aki 2, 3 marhát kifogott, az ukránok nem törődtek vele. Nem kellett elszámolniuk.

Aztán egy szép napon ismét megjött a parancs. Indulás az ismeretlenbe, már nem emlékszem, mi volt a célállomás neve, de sok száz kilométerre, valahol Dél-Németországban volt az új telephely kijelölve. Akkor még nem tudtuk, hogy soha nem jutunk el odáig. A nagy útra a család is igyekezett körültekintően felkészülni, a túlélés esélyeit növelve. Mi gyerekek kaptunk egy-egy testreszabott hátizsákot. Tartalma: három napi hidegélelem, húskonzervek, cukor és kétszersült, ez utóbbi a honvédségnél rendszeresitett "cibak" (olyan kemény volt, hogy könnyen beletört a fogunk, ha nem vigyáztunk), továbbá három váltás fehérnemű, kulacs, sebkötöző csomag, gázálarc. Elvégre az Apánk vegyi-harcos volt. A gázálarccal némi gond volt, mert a Zsuzsára nem találtak megfelelő méretet. Dögcédula a nyakba, (nem sokáig hordtuk).

Indulás előtt Cucibácsi, nem hivatalosan, kijelentette, senkit nem kényszerit az ország elhagyására. Egy ködös reggel aztán úgy március huszonnegyedike körül, nehezen, de besoroltunk a járműáradat közé és megkezdődött a vándor út.

Magyarlak

Magyarlak

Karavánunk húsz-huszonnégy fogatolt járműből és négy-öt Hoffer traktorból alakult össze. A Hofferek két-két pótkocsit vontattak. A család két lovaskocsival rendelkezett, a rakomány vegyes, egyrészt kincstári, másrészt a saját tulajdonunk. Az egyik kocsin utazott Zsuzsa és a szülés küszöbén álló Anyám. Az első napokban öcsém meg én egy pótkocsin azaz annak a tetején Hoffer hátsón gumiköpenyben ültünk, olyan volt mintegy géppuska-fészek. Jó hely volt messzire elláttunk, jól éreztük magunkat, de nem tartott sokáig. Az első éjszakát egy Feldbach melletti községben, egy falusi nagygazdaság udvarán töltöttük. Ezen naptól kezdve a honvédség állományába vette a családot és a létszámunknak megfelelően tőlük kaptuk az ellátást. Zsuzsa is azt a fejadagot kapta, mint egy honvéd, igy élelemmel mindig jól el voltunk látva, ami a mennyiséget illeti, a minőség körül néha voltak hiányosságok. Persze a honvédség a német hatóságoktól kapta az ellátmányt, hát fából nem lehet vaskarikát késziteni .Ezen a napon aludtam életemben először a szabadban.

Egy jó alaposan domborúra kitömött szalmazsákon ketten feküdtünk Kázmér öcsémmel, forgolódás közben hol én hol ő gurult le az ágyról. Apa egy másik szalmazsákon, Zsuzsáék a kocsin. Az éjszaka mozgalmas volt. Nyitányként heves légi támadás a tizenöt-tizennyolc kilométerre lévő Graz ellen. Szinte még itt is remegett a föld, mint augusztus huszadikai tűzijáték. Nehézlégvédelmi lövegek gránátainak robbanásai, gépágyúk, nyomjelző lövedékei, fényszórók fénycsíkjai tették világossá az éjszakai égboltot. Később a Wermacht utászai robbantották Feldbach stratégiai létesítményeit. Robbanás robbanás után, mire elszenderedtem volna újabb robbanás. Nem sokat aludtunk. Reggel deres volt a pokróc. Új nap virradt, mosdás lavórból, reggeli és indulás tovább. Az úton ma is minden jármű nyugat felé igyekszik, ellenkező irányba senki, viszont egyre több gépierővel hajtott járművet látunk elhagyva az út mentén, rakománnyal együtt, őrizetlenül.

Délben karavánunk egy része félrehúzódott ebédelés céljából. Kis csapatunk sokszor elszakadozott egymástól és csak este találkoztunk. Mentem volna a mozgókonyhához az ételért amikor elhangzott a harsány üvöltés "repülő", de ez nem diadal-ordítás volt. Két vöröscsillaggal ékesített rata mélyrepülésben közeledett és már villogtak is a gépágyúi. Néhány méterre volt egy nagy trágyahalom, úgy kétszer-tizszer-húsz méteres. A gépek jobbról, mi a trágya bal-felére, gépek balról, mi a trágya jobb-oldalán lapultunk. Jó fedezék volt. No nem tartott sokáig a macska-egér játék. Egy, az úton járműre épített négycsövü Flakk lesegítette mindkettőt a földre, egymás után mint égő fáklya kissé durván landoltak. Utólag kiderült nem is ránk lőttek. Aznap már több zavarórepülés nem volt. Az esti szállás egy kastély lovagtermében volt. Egyébként a szállásaink meglehetősen vegyes képet mutatnak. Aludtunk iskolában, szénapajtában, üres iskolában, sőt még hotelban is, de a természet lágy öle sem volt ritka. Minden helységben ahol este megálltunk Apunak azonnal a szülésznőt kellett megkeresni, ha szükséges kéznél legyen.

Semmi nem tart örökké, egy szép napon aztán nekünk is elfogyott az üzemanyag. A pöfögő traktorainkat a pótkocsikkal és a rakomány zömével búcsú nélkül hagytuk el. Maradtak a jó lovacskák és mentünk, csak mentünk tovább.

Egy alkalommal a szekér melyen a család utazott meghibásodott. Egy kereke besült, beragadt vagy bedagadt nem tudom, a tény, nem akart forogni. Megálltunk, a karaván továbbment. Mivel egy olyan mellék úton haladtunk ahol nem volt forgalom, egyedül maradtunk. Hajtó a kerékkel foglalkozott amikor úgy 250-300 m-re az első aknagránát becsapódott, majd követte a második és a harmadik. Kezdték a kocsit lőni, egyre közelebb robbantak. Megijedtünk, amikor mint mentőangyal megjelent mögöttünk egy Wermacht páncélautó. Megállt, felmérte a körülményeket és gépágyújával tüzet nyitott a baloldalon lévő hegygerincre, ahonnan az aknák jöttek. Jól láttuk a gépágyú lövedékeinek robbanásait. Az aknavető elhallgatott. A német továbbment, mi is elindultunk, a kerék újra forgott.

A következő nap sem múlt el az idegeimet pattanásig feszítő esemény nélkül. Újra főúton haladtunk (araszoltunk), mint oly sokszor ismét több nyelven is felhangzott a vészkiáltás "repülő". Begyakorlott ugrás az út menti árokba és lapulás. Ma nagyon kicsi volt az árok, csak egy kis horpa, nem nyújtott fedezéket, amikor feltűnt az első vadász bombázó. Szembe repült velem, mindkét szárnytőben villogtak a gépágyúk csövei. Minden idegszálammal azt követelte a tudatom, hogy lejjebb-lejjebb, lapulj! - még eltalálhatnak. Nem volt lejjebb. A két gép minden fegyverével tűzelve elhúzott. Megúsztuk! Körülettünk több lovat és gépkocsit is kilőttek. Segélykiáltások elől, hátul, de a háború nem ért véget, az élet nem állt meg, csak mentünk tovább rendületlenül. Estére megérkeztünk egy kis faluba. Hegyek lábánál egy gyorsfolyású patak mellett volt Oberhaag. Egy istállóval egybeépített szoba lett a lakosztályunk. A napi megterhelés után én jól aludtam.

Másnap a kora délutáni órákban anyánk úgy érezte, hogy itt az idő. Elküldtek öcsémmel együtt próbáljunk pisztrángot fogni, na meg derítsük fel a környéket. Eleget téve a felkérésnek, a patak folyásával szembe haladva buzgón dobálgattuk a horgot, eredmény nélkül. Közben elértünk egy kis mesterséges tavacskát amit a patak vize táplált. Itt két fiatal emberrel találkoztunk. Kézzel, lábbal mutogatva bemutatkoztunk egymásnak. Kiderült, hogy francia hadifoglyok akik parasztokhoz vannak kihelyezve dolgozni. Látták, hogy nem fogtunk halat, megígérték Ők majd adnak. Előbb azonban fedezékbe kellett vonulnunk, mert kézigránáttal halásztak a tavacskában (a háború még javában dúlt, nem tudom hogy jutottak hozzá). Gránát robbant, halak fel a víz tetejére, barátaink belegázoltak a derékig érő vízbe és kezdték partra dobálni a halakat. Öcsémmel úgy döntöttük nem várjuk meg míg Ők adnak pisztrángot, négy méretes példányt magunkhoz véve elhagytuk a terepet.

Mire hazaértünk megszületett Árpád. Történt a nagy esemény a második világháború hatodik évében, 1945.április 11-én. Örültünk az öcskösnek, de gyorsan napirendre tértem az esemény felett. Úgy gondoltam a kis jövevény nem befolyásolja a státuszomat, legfeljebb ezentúl nem öt, hanem hat főre vételezzük az ellátmányt. Anyám nem sokat pihenhetett, másnap indultunk tovább.

Oberhaag

Az idő rosszra fordult, tél tábornok még egy utolsó csatába kezdett. A sötét szürke felhőkből szinte ömlött a hó, mintha minden égi párna széthasadt volna. A korábban már echós szekérré átalakult kocsin gubbasztottunk. Árpád nyakig pólyában, bizonyára jól érezte magát mert nem hangoskodott. Kora délután érkeztünk meg Unterhaag. Árpi, az ifjú magyar itt kapta meg a Harmadik Birodalomtól első azonosító iratát, a születési anyakönyvi kivonatát. Dokumentumon a német kiterjesztett szárnyú sas, alatta horogkereszt. Manapság nem mindenkinek van ilyen személyi okirata magyarhonban.

Következő állomásunk Ferlach. Itt huzamosabb ideig tartózkodtunk. A vezetés úgy döntött nincs értelme, nem megyünk tovább. A kis falucska egy meredek hegy alatt fekszik, Klágenfurttól keletre, úgy 10 km-re, a főúttól távolabb. Az ellátmányért naponta ment kocsi Klágenfurtba a német közigazgatási raktárakhoz. Jó szállásunk volt egy domboldalra épült ház emeletén. Az első éjszaka ráébredtünk, szószerint felébredtünk, nem lehetett aludni, a poloskák csatárláncban, díszoszlop vonalban és minden elképzelhető alakzatban támadtak, nyüzsögtek. Reggel más megoldás nem lévén, benzinlámpával (korábban a Hofferokat indították vele) és egy kis maradék benzinnel az ágyakat és szekrényeket, egyszóval minden bútoron található réseket, hézagokat alaposan kiégettük. A bútoroknak nem használt, de hát háború volt. Miután a szalma is újra lett cserélve, továbbiakban már nyugalomban teltek az éjszakák. Ott még a repülőktől sem tartottam.

Egy nap aztán engedélyezték őseim, elmehetek Klágenfurtba az esedékes ellátmányt szállító kocsival. A város siralmas látványt nyújtott, rom hátán rom amerre az utunk vitt. A raktár ahonnan az élelmiszereket vételeztük, egy díszfákkal és bokrokkal betelepített terület, a boldog békeidőben park lehetett. Amíg a nagyok dolgoztak én körüljártam a ligetet és bizony nehéz volt elképzelnem, hogy valaha szerelmes párok suttogtak egymás fülébe a padokon. Most lőszeres ládák garmadái pihentek egymásra halmozva, 80 mm-es nehéz légvédelmi ágyúk társaságában. Távolabb négy-csövű gépágyúk kémlelték a szürke eget és persze lövészárok, hogy legyen hová bújni az embereknek. - Már indultunk volna hazafelé amikor a jól ismert hang - felbőgtek a szirénák. Más lehetőség nem lévén kocsistól, lovastól beálltunk egy hatalmas hársfa alá, onnan szemléltük az eseményeket. Kisvártatva fülsiketítő dübörgéssel a szövetséges légierő tizenegynéhány vadászgépe kezdett el felettünk körözni 50-100 m-es magasságban. Nem akartam hinni a szememnek, még a jó hallásomban is kételkedtem. Ilyet még nem éltem át eddigi életem folyamán. A repülők gépágyúi némák maradtak, nem lőttek. A légvédelmi lövegek és a gépágyúk kezelői tüzelésre kész fegyvereik mellett, kezükben az újabb gránátokkal és tárakkal, szintén nem lőttek! Talán öt percig tartott ez az idegfeszítő állapot, mely mindkét fél idegeit pattanásig feszíthette. Lehet, hogy az OKW parancsba adta ha az ellenség nem támad, maradjanak passzívak. Aztán a repülök elszálltak. Csend lett, mi elindultunk hazafelé.

Írtak ekkor 1945. május hetediket. Akkor még nem tudtuk, hogy a következő nap Németország feltétel nélkül leteszi a fegyvert és ezzel Európában véget ér a második világháború. Béke, béke, igyekeztem megfejteni, mit is jelent valójában ez a szó. Tapasztalataim nagyon hiányosak voltak a békét illetően, hiszen a környezetem, a körülvevő világ akkori alakulása és megismerése, a tudatom kibontakozása szinte egybeesett a második világháború kirobbanásával. Sőt lelkesen hallgattam a spanyol polgárháború hadijelentéseit is. Voltam ekkor hat éves. Most úgy értékelem a békét, hogy nem kell félnünk a szövetséges repülőktől. Az angol hadseregtől kapjuk a napi ellátmányt és ha majd hazamegyünk nem jegyre kapjuk az élelmiszert (de sokáig jegyre kaptuk). Béke ide, béke oda a parancsnok úgy döntött enni kell, jelentkezzünk a klágenfurti britt városparancsnokságon és ellátmányt kérjünk, mint hadifoglyok. Nem emlékszem pontosan, május 10-12 között a jelentkezés megtörtént és sikeres volt. Létszámunknak megfelelően megkaptuk az ellátást, hogy a minőség és a mennyiség az angol hadsereg normája volt-e nem tudom. Azonban egy biztos, lényegesen jobb volt mint amit a német közigazgatóságtól kaptunk. Kapott felhatalmazással a reptéren kaptuk meg az élelmiszereket. Néhány alkalommal én is részt vehettem a "bevásárlásban". A látvány ismét olyan élmény volt, amit azóta sem láttam és nem fogom elfelejteni soha. Két használható kifutópályán szálltak le és fel a két motoros "Dakota" szállítógépek. Tíz percenként, de sokszor rövidebb időnként landoltak. A leszállt gépeket népes rakodó-csapat rohanta meg és néhány perc alatt kiürítette a gépet, az már startolt is. A kifutók mellett emeletnyi magasságban, össze-vissza dobálva feküdtek az élelmiszereket tartalmazó ládák és dobozok. Század milliméteres fém és kátránnyal vízhatlanná varázsolt papír dobozok. A gyors ürítés ellenére gyakran több gép is körözött fejünk felett a leszállásra várva. Az újonnan kapott élelmiszer a boldog békeidőkre emlékeztette felmenőimet. Én nagyon elégedett voltam a választékkal. Húskonzervek, paradicsomos hal, sárgaborsó konzerv, igazi babkávé, sűrített tejkonzerv és keksz, angol és amerikai, az amerikai jobb volt. Amikor hazajöttünk Árpád fél évig tejben áztatott amerikai kekszen élt. Ez nekünk hat főre fejedelmi ellátás volt.

Béke, áldott béke! Mámoros boldogság. Úgy megültünk Ferlach falucskában, mintha itt keresnénk új hazát. A vezérkar összeült és meditált, pro és kontra. Forduljunk keletnek és irány haza, akkor még a fogatolt trén teljes volt, vagy maradjunk és várjuk, milyen hírek érkeznek otthonról. Érkeztek !! Rádión is, de olyan hírmondók is akadtak akik szerencse csillagzatuknak köszönhették, hogy nem az Andrássy út egyik lámpaoszlopán fejezték be életüket. Ezen komor, vészt josló hírek után maradtunk, de az események ismét rossz irányba fordultak és ez mindnyájunk idegeit felborzolta. Híre jött ugyanis, hogy egy szomszéd községben tartózkodó, hozzánk hasonló egységet Titó vörös csillagos partizánjai teljesen kifosztottak még a nők fülbevalóit is elvitték. A hír sokkoló volt, főnökségünk azonnal a klágenfurti brit városparancsnoksághoz fordult és védőőrizetet kért a parancsnoktól. Védelmet nem kaptunk, de ajánlották fegyverezzük fel magunkat a vörös csillagosok ellen. Amíg Cuci bácsiék megvitatták mitévők is legyenek, mi gyerekek, Öcsémmel és még két jó haver társaságában elindultunk felfegyverezni magunkat. Nem volt nehéz feladat, a főút mentén helyenként halmokban hevertek különféle fegyverek és hadianyagok. Sikerült is néhány Mausert és pár géppisztolyt begyűjtenünk, megfelelő mennyiségű lőszer, kézigránát és egyéb ismeretlen rendeltetésű hadianyagot. Majd megszakadtunk mind a négyen hazafelé menet. Megérkezvén, elképedve hallgattuk az őrnagy úr ordítását (sajnos először vele futottunk össze), miszerint: állj! Egy lépést sem tovább !!! és magából kikelve utasított egy katonát, hogy azonnal fegyverezzen le bennünket, (ez volt a köszönet, hogy segíteni akartunk a fegyverkezésben).

Ezek után érvénybelépett az angol parancsnok második javaslata, irány a Weissenstein menekült gyűjtő tábor. Ez a helyiség a Dráva völgyében Villachtól nyugatra úgy 10-15 km-re található. Északon magas, meredek hegy és a falu kevés termőföldje, délen a Dráva határolta a völgyet. Az "A" tábor egyrészt a termőföldeken, nagyobb hányada a Dráva árterületén feküdt. Így tehát, mint már annyiszor, újra elindultunk nyugat felé. Már az első nap, egy brit ellenőrző ponton lefegyvereztek bennünket. (Kár volt fegyverkezni!) Talán két-három napi kocsikázás után megérkeztünk Weissensteinbe. Az "A" tábor nyitott kapuval várt, az angol őrség szívélyes volt, én legalábbis így érzékeltem.

Weissenstein

A szám tátva maradt a sátor rengeteg láttán. Ilyen lehetett honfoglaló párducos Árpád sátor városa. Amerre elláttam csak sátor és sátor, sátor kicsi, sátor nagy, sátor keki, sátor terepszínu. A sátrak közt szabályos utcák, házszám helyett táblák az illető alakulat nevével, vagy egy helységnév, jelölve honnan menekült az a kolónia. Mi bekerítettük spárgával felségterületünket és több barna ponyvából és az élelmiszeres ládákból épített "otthonnak" lettünk boldog tulajdonosai. Itt az alakulatunk, a többiekhez hasonlóan leadta lovait és szekereit. Külön szekérváros jött létre a több ezer szekérből . A kocsi rudakat leszerelték és a kocsi derékba rakták, hogy kevesebb helyet foglaljanak. Annak idején IV. Béla királyunknak Muhinál ennyi szekere lett volna, bizonyára megverte volna a Tatárokat, mert áthatolhatatlan szekérvára lett volna. A lovakkal mi történt, nem tudom. Talán a szekerekkel együtt az osztrák sógorok megkapták őket.

A napok vidáman teltek az "A" táborban. Igazán jól éreztem magam, feladat semmi, fürdés Drávában, napozás, játék. Mosóvizet sem kellett hordanom a folyóról, mert a Papa kutat fúrt. A sátor mellett 120-150 cm-es lyukat aknált, deszkával kibélelte. Az így nyert kútból szűrt vizet kaptunk. Az ivóvizet az angolok hordták, nem volt vele gond. Aztán, mint már annyiszor, ismét jött a parancs. A tábor egy kis hányada áttelepült egy másik helyre, hogy mi volt az oka az számomra a mai napig ismeretlen, ez azonban nem változtat a tényeken és egy reggel a brit hadsereg teherautóin néhány órás autózás után megérkeztünk Malecnik. Ez a helyiség az akkori jugoszláv határ közelében található. Az új táborunk őrszemélyzete elámult amikor meglátta tarka-barka, gyerek, asszony társaságunkat. Katonákra számítottak, nem menekültekre. Igaz volt néhány katona is, tíz civilre jutott egy hadfi. Ettől függetlenül az eligazítás úgy szólt, hogy a következőkben a behatárolt területet szigorúan tilos elhagyni. Egy patak és út metszéspontjával behatárolt terület, melynek északnyugati végét az angol alakulat tábora zárt. Mintegy három futballpálya nagyságú legelő és valamivel több fenyves erdő képezte mozgásterünket. Kissé megütköztem a körülményeken, de megbékéltem, amikor az angol hadsereg jóvoltából két-személyes, moszkitó hálóval ellátott talpas sátorra tettünk szert. Képzeld el Olvasó, őseinktől elválva, külön sátorban tanyázhattam Kázmérral együtt. A fő szenzáció a moszkitó háló és a sátoralj. Először láttunk ilyen "hajlékot"! Az már csak hab volt a tortán, hogy a sátrunktól a 25-30 m-re megrendezett tábortüzet és előadást a moszkitóhálón keresztül nézhettük fekve, az amúgy szúnyogoktól nyüzsgő napnyugtában.

Gombát már ezidőtájt is imádtam szedni, az erdő tele volt vele, de sok volt az "eszkimó és kevés a fóka". A gombázáshoz új vadász mezőket kerestünk és találtunk is. A britek járőröztek ugyan az úton, no de nem okozott gondot megvárni lesben, amíg előttünk elhaladnak és mögöttük átosonni az Út másik oldalán lévő erdőbe, a visszaút ugyanígy történt. Bőven elláttuk a családot gombával, sőt még málnát is szüreteltünk.

Malecnikben nem sokáig tartózkodtunk. Egy nap újra megjelentek a teherautók és már robogtunk is Weissenstein felé, de ott már nem volt sátortábor. A "C" tábor már gerendaházakból, fenyőrönkökből és deszka-barakkokból állt. A család egy fenyőgerendából készült "társas-házban" nyert elhelyezést. Mi az épület bal oldalán, középen egy fiatalasszony eladó lányával, jobb oldalon pedig egy Horváth nevezetű iskola igazgató a családjával. Mindenki igyekezett berendezkedni. Olyan hírek is szárnyra keltek, hogy esetleg itt telelünk. A házunk előtt egy elektromos légvezeték oszlop állt. Apu kiderítette, hogy kisfeszültségű 380 V-os hálózat. Ezek után már csak egy kis magyaros kurázsi kell, némi műszaki tudás és kigyúlt a fény házunkban, Papa által megcsapolt hálózat segítségével ezt a luxust kevesen élvezték.

Teltek a napok, mi gyerekek éltük gondtalan életünket, amíg egy vagy több unatkozó tanár fejébe nem vette, hogy erdei iskolát nyitnak. Az ötletnek nem örültem, sőt fel voltam háborodva. Ez azonban mit sem változtatott a lényegen. A tervet tett követte. Két osztályt hoztak létre. Az alsós csoport a gimnáziumi alsó négy osztálya, felsős csoport pedig a felső négy osztály. Egy daliás fenyőfa alatt a domboldalból, földbe vájva ülő padokat alakítottak ki. E padsorokba ülve olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy amfiteátrumban ülnék és lett az arénában, cirkusz helyett egy bohóc kinézetű matek-tanár aki némi algebrát igyekezett a szürkeállományba juttatni. Szerencsére az iskola kérész-életű volt. A második hét végén, 12-14 nap fejtágítás után a Teremtő meghallgatta buzgó imámat. A kiadós esős napok után az iskola végérvényesen bezárt.

Ekkortájt indult haza az első hazatelepülő szerelvény. Hazatérésünk esélyeivel kapcsolatban, máig sem tudom, hogy miért, de nagy volt a bizonytalanság. Szeptember második felében jártunk és a napok, különösen a reggelek egyre hűvösebbek lettek. Hozzáfogtunk most már erőteljesebben felkészülni az esetleges téli itt tartózkodásra. Az erdőből fát és mohát hordtunk tüzelőnek, a mohával pedig az épület falát képező rönkök közti hézagokat töltöttük ki, majd farost lemezekkel borítottuk a falat.

Isten mást akart, jött az értesítés, haza megyünk, ha jól emlékszem 1945. október 3-án induló szerelvénnyel utaztunk haza. A pakolás nem volt gond, de azért két láda és néhány egyéb csomag is elkészítésre került. Végre egy késő reggel elindultunk. Minden kényelemmel ellátott "boci" pulmann vagonokat kaptunk, még szalma is volt benne, aludni is lehetett volna rajta, ha nem féltünk volna a tetűktől, mert szinte bizonyos volt, hogy nem új tiszta szalma van a kocsiban. Nyikorogva lassan, de egyre gyorsabban zakatolva indultunk el kelet-felé magyar-hon felé.

A szerelvény első kocsijában utazott az angol királynő egy szakasznyi derék katonája. Feladatuk, biztosítani a szerelvényt egészen a cél-állomásig. Az első hosszabb megálló a Szemeringen volt, itt léptünk át a szovjet zónába, már mindent vastagon borított a hó. Kíváncsian kémleltünk kifelé a "rinfuza" felett (rinfuza egy deszka palánk, a nyitott vagon ajtajába helyezik el, úgy egy méter magas, megakadályozza a kizuhanást). Itt pillantottam meg az első tapintható szovjet katonát. Az antant szíjas hadfi piszkos, zsíros nyakú gimnasztyorkában, vöröscsillagos tányérsapkával a fején. Tiszt lehetett, mert előre-hátra szaladgált a vonat mellett és gesztikulálva magyarázott valamit az angol szerelvény parancsnoknak. Nagy élmény volt számomra, de később bele is untam a látásukba. Újra megmozdultak a kerekek, indultunk tovább. Szemeringet elhagyva elmaradt a hó is. Estére Ágfalvánál elértük a határt. Újra magyar földön! Itt éjszakáztunk, csak reggel indultunk tovább. Az éjszaka azonban nem volt zavartalan. A mellettünk lévő vágányra befutott egy vörös-csillagos katonavonat, útban a nagy vörös hazájuk felé. Őfelsége vitézei megvédtek bennünket a fosztogatni akaró csillagosoktól. Rövid és hosszú géppisztoly sorozatokkal figyelmeztették őket, itt nem lesz zabrálás (a levegőbe lőttek). Tudomásom szerint nem is volt. Reggel aztán irány a végcél, Kaposvár. Itt történt a felnőttek igazoltatása. Letartóztatva ugyan nem voltunk, de egy hangos bemondón többször is közölték az "illetékesek", a leigazolást igazoló dokument nélkül senki ne hagyja el az állomás területét.

Közölték továbbá, hogy a Magyar Államkincstár tulajdonát képező minden felszerelési tárgyat át kell adni a kirendelt hatóságnak. Az igazoló bizottság rendelkezett egy fekete-listával, ha a vizsgálandó személy neve azon szerepelt, azonnal letartóztatták. Eleve letartóztatták a volt csendőröket és nyilas pártszolgálatosokat. Apu gond nélkül birtokába jutott a sok-pecsétes "Dokumentumnak". Kaposváron több apai ági rokon is élt és mi gyerekek szabadon közlekedhettünk, egy-kettőre felvettük velük a kapcsolatot. Néhány kincstári holmink nekünk is volt. Hajdani lovaink szerszámai, egy nagy-kocsis írógép. Úgy gondoltuk - és jól gondoltuk - ez még hasznunkra lehet. Hogyan mentsük ki ezeket a dolgokat? A Mamának zseniális ötlete támadt. Volt egy viszonylag nagy, kétfülű ovális vesszőkosarunk. A kosár aljába helyeztük a kimenekítendő tárgyakat, erre egy párna került, majd a pólyába fektetett Árpád öcsém. Kázmérral többször is ki-be sétáltunk, ebben a felállásban. Végre mindenki legálisan elhagyhatta a vasútállomást. Dauschek Gézáéknál kaptunk szállást. Dauschek mama Apu nővére volt. Géza unokabátyám moziba invitált, boldogan mondtam igent, kérdezvén mennyi pengőt kérjek őseimtől. Száz pengő elég lesz mondta, abból még egy nyalókára is telik. Az összeg hallatán szegény Anyámnak még a lélegzete is elakadt. Ő úgy gondolta, abból a 8-9 ezer pengőt amit sikerült megtakarítania, majd sikerül valami vállalkozásba befektetni. Sajnos a csalódás nagy volt, a befektetés álom maradt. Néhány nap Kaposvári tartózkodás után, most már igazán igyekeztünk haza, Klotildligetre.

Újra otthon

Vonatunk Budapest Déli pályaudvarra érkezett meg. A paklikocsiból kipakolták a holmikat, elég nagy kupac kerekedett belőle. Hogyan tovább, ez volt a kérdés, nem is kicsi. Azt már tudtuk, hogy az esztergomi vonat a Császárfürdőtől indul. Végül egy hordárral sikerült megállapodni, egy tetemes mennyiségű cigarettapapír ellenében vállalta a fuvart. Felmálháztuk hát a kétkerekű kordét, tetejébe Árpádot és Zsuzsát .Elindultunk, mi négyen segítettük tólni. Császárfürdőn jó volt a csatlakozás. Rövid újabb rakodás és már indultunk tovább. A piliscsabai állomáson újabb rakodás, a pakli kocsi üres lett, kivagoníroztunk. Végre itthon vagyunk ! Alkonyat, hideg ködös őszi szellő és mi itt állunk a sínek mellett, egy halom holmi társaságában. Most hová ? A hársvölgyi-féle lakásba (ahol korábban laktunk) nem mehettünk, annak ellenére, hogy az ott hagyott holmink (főleg bútorok) kilencven százalékban megmaradtak és később birtokba is vehettük. Végül Apu volt tiszttársánál, Szekercéséknél sikerült álomra hajtani a fejünket. Vendéglátóinknál nem sokáig maradtunk. Lázas lakáskeresés után a Mátyás király u. 8. sz. alatt új otthonra leltünk Klotildligeten. Végre volt lakás! A bútorainkat átszállítottuk, egy-két fuvarra volt szükség. Igyekeztünk berendezkedni. A lakás nagy volt, három szoba és egyéb helységek, még külön egy szoba konyha az udvarban, abban is lakott egy bérlő. Volt vízvezeték is csak szivattyú nem volt. A tulajdonos egyébként budapesti volt, báró Darvas Zsuzsanna. Sok-sok évvel később eleim megvették az ingatlant, így született meg a Székely udvarház.

Klotildliget

A gondok tömkelege záporozott ránk, akár a nyári jégverés. Közeledett a tél, a pénznek értéke minimális, jegyrendszer, Apu munkanélkül, a kereskedés szinte kizárólag csere útján történt. Most tett jó szolgálatot a megmentett lószerszám, szépen átváltozott lisztté, zsírrá, olajjá, kukoricává. Én is igyekeztem hozzájárulni az 1946-os tél átvészeléséhez. A vasúton nagy halmokban állt, a "felszabadítóknak" szánt szén. A szenet többször is megdézsmáltam, annak ellenére, hogy fegyveresen őrizték. Egy alkalommal az őr a ligeti, volt községházáig üldözött (kb. 500 m). A dolog kezdett kritikussá válni, a távolság néhány méterre zsugorodott. Berohantam a romos épület hátsó bejáratán, a lépcsőházból ment lépcső a pincébe is, míg én az első kijáraton kirohantam valamit leguríthattam a pincei lépcsőre, az zörögve legurult, Iván a buta azt gondolta oda menekültem. Mire rájött a tévedésére én már messze jártam. ő pedig letörten távozott.

Én voltam a burgonya beszerző is. Több mint egy mázsa burgonyát gyűjtöttem be a vörösök készletéből. A dicső hadsereg katonái vagonból teherautókra rakták a jó minőségű termést, aközben bőven hullott a földre. Én a vagon alól szedegettem szolidan egy kb. 10 kg befogadó képességű szatyorba és jó néhányszor fordultam a vasút és a lakás között. A lehető legrosszabb és koszosabb ruhámat vettem fel egy kicsit még téptem is rajta, hogy megfelelően mintázzam az éhes proletárt. Hát így készültünk az 1946-on télre.

1946 decemberében jártunk és én még mindig nem fejeztem be a középiskola második osztályát. Azt már el is felejtettem amit Kőszegen megtanultam. A Margitosok apáca rendjének (tanító rend) ligeten volt egy rendháza és a rendkívüli állapotokra való tekintettel, lányokat és fiúkat is oktattak. Vállalták a középiskolások felkészítését az év végi vizsgákra. Ide ajánlottak be szüleim. Leszámítva, hogy most már rendseresen tanulni kell, megörültem a döntésnek, mert ide jártak a Metz gyerekek is.Velük már korábban felújítottam az egy-éves kényszer-távollét miatt megszakadt barátságot. Nagyon jól megértettük egymást. Barátságunk egyre szorosabb lett úgy Rezsővel, mint Jutkával, benne egy fiú veszett el. Mindenhová velünk tartott, elviselte a hosszú, fáradságos gyalog túrákat (kirándulások). Panasz nélkül tűrte a bakancs okozta vízhólyagokat is a lábán. ő előbb mászta meg az Ördögoltárt, mint Rezső. Az én érzelmeim azonban változó korba léptek, Jutkával kapcsolatban megváltoztak a gondolataim, már nemcsak a gombaszedéssel vagy a sziklamászással hoztam egy nevezőre. Vágyódtam a közelségére, jó érzéssel töltött el a hangja, nagyon hiányzott ha több napig nem láttam. Minden lehetseges dolgot megtettem csak hogy a tarsasagaban lehessek. Sajnos nem kaptam viszonzast. Az irányába érzett szerelmem nem szűnt meg, de lassan-lassan az idő múlásával barátsággá alakult át, ami a mai napig tart. Akkor még nem tudtam, hogy a Metz gyerekekkel a barátságunk egy életre szól.

Ordogoltar

Piliscsaba látképe Klotildligettel a hegyek alatt és az Ördögoltár.

Rezső 1946 őszén a tanulmányait Budapesten folytatta, vonattal járt be naponta. Mi, Jutkával különbözetivel az Angol kisasszonyok helyi polgári iskolájába iratkoztunk be és két évig boldogítottuk a mátereket. A polgáriban nem sok minden történt velem. Egy alkalommal a hit-oktatóm pofozott fel, bizonyára rászolgáltam. Egyszer pedig a kedves és aranyos osztályfőnöknőnk Mater Németh gondolta úgy, hogy néhány jól irányzott pofonnal visszatérít az út helyes oldalára.

A másik jelentős epizód kémia órán történt. Apor tanár úr közölte, hidrogént fogunk előállítani és igazolni fogja, hogy a levegő és a hidrogén elegye meggyújtva robban. Egy 3-4 literes üvegharang alá helyezte a sósavval öntözött cinket. Figyeltük, amint pezsegve fejlődik a hidrogén. Azután a tanár úr megbillentette a harangot, majd gyufát gyújtott, hogy a második tételt igazolja. A kísérlet fényesen, mindent elsöprő módon sikerült. Hatalmas robbanás utan nem sérült meg senki, kis karcolásokkal megúsztuk.

A család igyekezett hozzáidomulni az új körülményekhez. Végre Apu is munkához jutott, a dorogi szénbányák fatelepén. A bánya jó munkahely volt, a fizetés csupán néhány pengő volt (milliárd). A fizetség zöme természetbeni juttatás, főleg élelmiszer, de még gyufát is adtak. Kecskéket vásároltunk, kertészkedtünk, egyszóval boldogultunk. A családban béke uralkodott, ill. Zsuzsa és Öcsi gyakran súrolták egymást, nem volt ritka a haj-rángatás, de olyan-olykor még egy füles is elcsattant. Én többnyire békebíró voltam, igaz nem mindig, de állíthatom nem terrorizáltam a kisebbeket. Árpáddal nem sok gondunk volt amíg első 3-4 évet maga mögött nem hagyta, addig bizony sokszor ringattuk álomba. Azért, ha időnként veszekedtünk is, a külső ellenséggel szemben mindig megvédtük egymást.Tanulmányi eredményeimet szándékosan nem reklámozom. Az ok egyszerű nem dicséretes, talán úgy fogalmaznék, atlétikai kifejezéssel élve, hogy nem ugrottam túl magasra, de a lécet soha nem vertem le a tanulmányaim során.

Újra Komárom. Számomra kedves város, nemcsak azért mert ott születtem, hanem azért mert ott laktak a Nagyiék. Nagyanyámat nagyon szerettem, úgy éreztem ő is engem. Nagyapámtól kiskoromban tartottam, hisz ő volt a zord rendőr bácsi. A Mamához fordultam ha bármi bánat ért ott tartózkodásom alatt. Emlékszem 4-5 éves koromban ebéd után addig simogatta hátamat míg álomba nem merültem. Ezt a módszert otthon is megkíséreltem bevezetni, de nem sikerült. A mostani lelkesedésemet mérsékelte az új iskolaév, az új iskola. Mit hoz a jövő, hogy sikerül a 48-49-es tanév, az ötödik osztály, az újbóli különbözeti vizsga? Valójában nem szerettem iskolába járni, a fáma szerint már elemista koromban kijelentettem, "én már eleget tanultam".

A tanévnyitó eseménytelenül zajlott. Elkezdődött az egy éves komáromi pályafutásom, Pali társaságában. A Nagyiéknál laktunk. A hétköznapok szürkén peregtek, a tanév elég gyorsan elsuhant, tartós barátságot nem kötöttem senkivel. A kissé bogaras nagynéném aki egyébként vidám természetű volt, szeretett viccelődni. Történt, hogy egy alkalommal a lepedöm alá egy vizzel megtöltött tányért csempészett. Néhány nap után én helyeztem el az Ö lepedöje alá a Nagypapa drótkefejét.

Sokat barangoltunk a Duna partján. A Csillagvár vonalában volt a parton egy nagyfeszültségű tartó-oszlop közel 100 m magas. A ráfüggesztett vezetékek a Dunát hidalták át. Könnyen megmászható volt, hát meg is másztuk. A madártávlatból változatos panoráma tárult elénk. A Duna-part ott tele volt bokorral, fűzfával. Alkalmas terep a szerelemre éhes pároknak.

Aztán végre eljött az utolsó tanítási nap. Közöltem az osztályfőnökkel négy órakor indul a vonatom, kérem a bizonyítványomat, oda adta és jó utat kívánt. Így ért véget komáromi szereplésem. A vonaton hazafele, már az új iskola (Árpád Gimnázium) lehetőségei, a leendő osztálytársak körül forogtak gondolataim.

Végre újra otthon. A nyári szünetben dolgoztam a piliscsabai tábor építkezésén, mint szivattyúkezelő. Rezsőék beköltöztek Budapestre a XI.kerület Avar utcába. A 7.65-ös pisztolyt nekem ajándékozta. Öcsi talált egy legfűrész csövű Mauser puskát. Egy kirándulás alkalmával az Orozdy kastély romjai között találtunk egy Mauser rendszerű vadász puskát, kb. 50 db lőszerrel együtt.

Ismét becsöngettek, most már az Árpád Gimnáziumban. Én újra másodikos lettem, pedig a bizonyítványomba beírták, magasabb osztályba léphet. A nyolc éves gimnáziumot ekkor redukálták négy évesre. Kezdtük felvenni a moszkvai módit.

Azon túl, hogy az Árpád Gimnáziumban új osztálytársakkal bővült a baráti köröm, Ligeten is nagyszerű barátokra tettem szert. Laci (Pepita), egy dél-vidékről menekült család tagja, három testvérrel és egy özvegy anyukával. A gondos szülő vallásos lévén, a plébános úrnál informálódott kit ajánlana barátnak az Ő Lacikájának. Ferenczy plébános úr a Székely gyerekeket javasolta. Jó választás volt, a kissé félénk, szolid Lacikából, igazi Lászlót faragtunk. Ő is az Árpádba járt, de Ő humán tagozaton faragta a padot. A másik haver mamája nálunk lakott az udvari lakásban, egy nővérével együtt. Ligeten egy másik nővére is honolt, de Ő mármint asszony-feleség. Egyébként a szülei elváltak. H. Laci Pécsen maradt az apjánál, de most Pesten tanult. Mérlegkészítőnek készült. Laci belevaló, mindenre kapható srác volt, talán egy kisség gyáva, de jobb félni mint megijedni. Bruszlájer Cu Stanglinak nevezte magát, de mi csak rövidítve Bruszlájernek hívtuk

Metz gyerekek hétvégeken gyakran meglátogattak bennünket. Ilyenkor nagyokat kirándultunk, egyre jobban megismertük a környezetünket. Egy ilyen hétvégén Jutka félrehívott a többiektől és bizalmasan közölte, Ő csak úgy szeret mint a báttyát! Nem tudtam örülni a bizalmas közlésnek. Be kellett vallanom magamnak a szerelmem még nem alakult át teljesen barátsággá. Talán meg is kérdeztem, miért mondta ezt nekem, már nem emlékszem. Egy biztos sokáig keserűen gondoltam a hallottakra. Az ilyen hétvégeken éjszakai menetgyakorlatokat is tartottunk Jutka nélkül.

Az Árpádban igazi barátság egy személyhez kötött, Őt pedig úgy hívták, hogy G. Tamás. Az Árpádban eltöltött három év alatt végig egymás mellett ültünk. Később a szervezkedésünknek oszlopos tagja lett. Egyébként ebben az iskolában sem voltam az elsők között, talán úgy fogalmazhatnék, hogy a futottak még kategóriához tartóztam. Tomi egy 7.65-ös Frommerral gyarapította a fegyverarzenálunkat. Volt még pár szimpatikus osztálytárs, többnyire világnézeti alapon. Mindnyájan, én is azt tapasztaltam, hogy az életkörülmények egyre romlanak, bizonyos társadalmi rétegeknél egyre fokozódik a létbizonytalanság. Apu is csak nehéz fizikai munkával tudta megteremteni a betevőt. Igaz egy alkalommal a honvédségtől behívták elbeszélgetésre, de mivel a "felszabadulást" következetesen összeomlásnak nevezte, röviden útnak eresztették.

Mi ifjú titánok elhatároztuk tenni kell valamit, nekünk is elő kell segíteni az átkos Rákosi rendszer bukását. Az elgondolást tett követte és 1950-ben megalakult a Szabad Magyarország Mozgalom. Cél, kormány ellenes propaganda terjesztése, zavart kelteni az erőszak szerveknél (ÁVH). Felkészülni, egy Rákosi ellenes országos felkelést fegyveresen segíteni, a kicsi is számít alapon. A tagok megtisztelő bizalma engem juttatott a vezéri székbe.

"Mindent a dolgozó népért." Piliscsabán működő Dolgozók Pártja alapszervezet már az előző évbe is rendezett , ha jól emlékszem május l-én kerékpár versenyt, így tett az idén is, írtak ekkor 1950-et. A táv 8-10 km Szárazágon volt a forduló, a rajt és a cél a Kőnig féle vendéglő. A mi érdeklődésemet felkeltette az az első díj volt. Száz forint, a második, harmadik egy-egy könyv, de az már nem lelkesített bennünket. Elhatároztuk a százast meg kell szereznünk. Annál is inkább, mert a szervezet kasszája üres volt. A dolog úgy történt, hogy a szervezet megalakulásakor Öcsike (Kázmér) lett a pénztáros. Megbízható, így övé lett a bizalmi állás. No nem rendelkezett ezrek felett, mert csak nehezen csurgott össze. Egy játék gumi-nyomdára gyűjtöttünk, mert a röpiratokat jelenleg Jutka gépelte. Nos ilyen elvárások mellett Öcsi azt a pár forintot összetévesztette a zsebpénzével és a kassza tartalma a Phönix és Roxi matiné mozik pénztárában kötött ki. A turpisság napvilágra kerülése után a pénztáros urat leváltottam. Bűnbánat helyett azzal védekezett, csak kölcsön vette, az új pénztáros pedig én lettem.

Ilyen előzmények után lendületes edzésekbe kezdtünk, mindent a győzelem érdekében. Elérkezett a kerékpár verseny nagy napja. Az érdeklődés kimondottan alacsony szintű volt, talán nyolcan álltunk rajthoz. A győzelmünk mindent elsöprő volt. Én lettem az első, Öcsi a második, Nándi a harmadik. A Párt bizonyára más eredményt várt, mert sajnos a pénzt nem adták át, csupán én kaptam egy könyvet, a többiek meleg kézfogást. Forrt bennem a méreg, elhatároztam, hogy ezt még megemlegeti a Párt.

A gimiben egyre csak okosodtam, különösen a szerves kémia kötötte le az érdeklődésemet. Pacsuli (akadémiai tanár) remek előadó volt. Okosodtam a magam módján, Gáspárral közösen. Persze nem minden tárgyból lettem ilyen csuda okos. Gáspárral együtt voltunk a famulusok Pacsulinál, megbízott bennünk, a kémiai szertárt mi tartottuk karban, készítettük elő a vegyszereket az órákra.

Szervezkedésünk kapcsán minél jobban odafigyeltem a napi politikára, annál inkább nem értettem sok ember köpönyegforgatását. A rádiót hallgatva, azt gondolná az ember mindenki ellenálló volt. A hősökről nem akarnak tudni, kik életüket áldozták a hazáért. Nem is olyan régen Karády Katalin még azt énekelte, "magyarnak nem való könny, Nagy István úgyis visszajön". Hány Nagy István nem jött vissza sohasem. Most ott porlanak sötét szovjet erdők mélyén, jeltelen sírban, örökre elfelejtve. Most mit dalolnak? "Nem baj ha kérges lesz a tenyér, mindig fehérebb lesz a kenyér". Eközben a falusi gazdák padlásáról az utolsó szem gabonát is lesöpri a hatóság, hatására sok derék magyart az öngyilkosságba kergetve. Mind ezt a nép nevében teszik.

Rezsőék közben a Táborhegyre költöztek, egy szép kis kertes házacskába. Virágok, jó levegő, gyümölcsfák, egy kis Klotild-liget. Sokszor voltam vendég náluk és még mindig arra a megállapításra jutottam, Jutka iránti szerelmem még mindig nem alakult át. Pedig igyekeztem felejteni, ha nem is lelkesedtem túlságosan a feledést illetően. Márta személyében egy új csillag kezdett világítani, de az előző szupernóva fénye kissé elhomályosította. Márta elfogadta közeledésemet. Ő is vonattal járt iskolába Budapestre. Az általánosban Kázmér osztálytársa volt, mint bejáró minden nap találkoztunk. A vonaton hazafelé, fáradtságra hivatkozva, gyakran feküdtem hanyatt az ölébe. Aranyos volt, nem vette rossznéven és miközben fizika könyvet tartva a kezében tanulni látszott, egyre jobban előrehajolt. Talán még a feleségem is lett volna, ha nem szól közbe az ÁVH.

Fényképes vasúti bérletem, 1951.

Fényképes vasúti bérletem, 1951.

Iskoláit befejezve Bruszlájer visszaköltözött Pécsre apjához, a szülői házba 1951 nyár elején. A nyári szünet első felét munkával töltöttük, Kazival együtt, a Dorogi Szénbányák nyolcas aknája mélyén,. én urasági, Kazi csapat csillésként tevékenykedve gyarapítottuk "vagyonunkat". A nyár második felében biciklitúrát tettünk Pécsre és elfoglaltuk magunkat egyéb kormányellenes tevékenységgel.

A napok peregtek. Jelentkeztem a vegyipari egyetemre és készültem a karácsonyra. Tanulmányi eredményeim nem voltak túl jók, de bukás azért távol állt tőlem, sőt elhatároztam, ha törik, ha szakad leérettségizek. A szent cél érdekében megpróbáltam tanulni is. Mázlista voltam, mert rövid idő is elég volt, hogy a tudományt magamba szívjam. Ember tervez, Isten végez, ez megint nem úgy sikerült ahogy elterveztem.

A Büntetés

Laci, ill. Bruszlajer beígérkezett szilveszterre. Nagy meglepetésemre helyette csak egy távirat érkezett. "alma lóvé nem megyek". Akkor még nem tudtam hogy barátom az ÁVH karmai között van. A vonat amivel utazott hozzánk, a dombóvári állomáson állt, amikor letartóztatták, sőt mi több elkobozták azt a bort is amit nekünk szánt. A táviratot már az ÁVH adta fel megnyugtatásunkra.

Nálunk a szilveszter nyomott légkörben telt el. Valahogy nem tudtam napirendre térni Laci elmaradásán. Kázmérral együtt éreztük, valami gond van. 1952 január 2-án a család otthon töltötte a délutánt, valami okból átjött Márta is. Az asztalt körülülve beszélgettünk, erről is arról is, amikor kopogás nélkül kinyílt a szobaajtó és egy fiatal férfi és nő lépett be. Sohasem láttam őket. Bemutatkoztak, miszerint őket a harmadik kerületi KISZ bizottság küldte és aziránt érdeklődnek, milyen körülmények között hogyan készülök az érettségire. A mesét bevettük még társalogtunk is, amikor újra kopogás nélkül kivágódott a szobaajtó. Egy féri lépett be kezében fegyver és erélyes hangon ordított ránk. "Államvédelmi hatóság senki ne mozduljon, kezeket az asztalra. Jobb híján tettük amit mondott. Mindenki meglepődött, kivéve a két kiszest. Azonnal megértettem az összefüggést, ezek hárman egy bandából valók. Ezen prológus után az utólag érkezett, csak úgy mellékesen közölte velem öltözködjek, velük megyek. A felszólítás hatására gondolataim az ötödik sebességbe kapcsoltak. Ahhoz nem fért kétség, hogy a röplap terjesztés, ill. a szervezkedésünk ténye vezette hozzám a nyájas elvtársakat. Vajon mennyit tudnak, és mit nem. Odakint vannak-e még többen. Amint felálltam az asztaltól, már egy lépést sem tehettem egyedül. Kimentem az előszobába öltözködni, de azért próbaképpen kimentem a verandára is, talán nem követ az "őrangyalom", de követett, sőt megkérdezte, mi a fenét keresek ott.

Beláttam, nincs mit tenni, jöjjön aminek jönni kell. Elindultunk hárman az első két jövevény közrefogott és, mint jó barátok sétáltunk az aluljáró felé. Olgával találkoztunk, köszöntöttük egymást, nem vette észre, hogy én már őrizetes vagyok. Elérve az aluljárót egy Pobeda (meseautó) gurult mellénk csendesen. Nem beszéltünk, nem volt mit mondanunk egymásnak, csak beszálltunk és megindultam a nem sok jóval kecsegetető ismeretlen jövő felé. Az oldal ablakok ugyan be voltak függönyözve, de a vezető feje mellett figyelemmel tudtam kísérni az útvonalat. Sikerült is azonosítani Budán a Fő utcát. Amikor egy sarok épületnél megálltunk és kiszállásra szólítottak fel, tudtam az ÁVH egyik budai objektumánál vagyunk. Gyorsan betessékeltek. Szemérmes társaság volt a politikai rendőrség, nem szerette, ha sok civil látja áldásos tevékenységüket. A befogadás személyes motozással kezdődött. Először a zsebeimet ürítettem ki, majd meztelenre vetkőztem és miden ruhadarabomat, cipőmet is úgy átvizsgálták, hogy még egy gombostű sem maradhatott volna észrevétlen. Felöltözvén egy terembe kísértek. Emelkedő széksorokban vagy 20-25 ÁVH-s egyenruhába bújtatott férfi és nő ült. Engem egy színpad szerű (vagy az is volt) építményen egy székre ültettek, háttal a közönségnek. Előttem íróasztal, előadóval. Feltették a költői kérdést, tudom-e, hol vagyok, mondtam tudom. Második kérdés, tudom-e miért vagyok itt. Természetesen nem feleltem. Ekkor csattant el az első pofon, ami hátam mögül indítottak a jobb képesfelemre. Tisztességes csapás volt, a fülem rögtön zúgni kezdett, de mielőtt kettőig számolhattam volna a bal felem is összeütközött a pofozó tenyerével. A kérdés újra elhangzott miszerint, tudom-e ... , nem tudtam. Az attrakció megismétlődött. Az ütések intenzitása nem csökkent Nekem viszont már mindkét fülem zúgott és mindkét arcom elzsibbadt. Az ütéspáros vagy négy-öt alkalommal megismétlődött, de már nem fájt csak tompán éreztem, a fél fejem már zsibbadt volt. Olyan, minden mindegy hangulatba kerültem. Akkor megszólalt a kihallgató tiszt, "Mit makacskodik 216-os bajtárs" Ez volt a fedő számom, összeomlott bennem a kitartás, ha tudják a számomat, akkor már sokat tudnak; nincs értelme a makacs tagadásnak. Holnap folytatjuk, közölte a főhadnagy. A nézőközönség is kitódult a teremből. Akkor döbbentem rá, hogy egy kihallgatást szemléltető oktatásnak voltam szenvedő alanya.

Ezután ismét kocsiba ültettek a bal hátsó ülés volt az enyém, a kezemen akkor már fényes bilincs csillogott. Kioktattak! Ne rángassam, minél jobban húzogatom, annál jobban szorítja a csuklómat. Mellém egy vízfejű izompacsirta ült, figyelmeztetett, ha a begyűjtendő személy a kocsiban lesz a számat zárva tartsam, ellenkező esetben jön a pofon fesztivál. A Metz család lakásához vonultunk ki, rám azért volt szükség, hogy megkíméljem a kopókat az éjszakai lakás-kereséstől . Az őrizetbe vett személy Jutka volt. Világosan láttam a közvilágítás fényénél, Ő nem láthatott, mert a kocsiban sötét volt, a jobb oldali hátsó ülés lett az övé. Beszélni nem mertem, csak a bilincsem zörgésével igyekeztem felhívni magamra a figyelmet. Mivel két kocsival érkeztünk Rezsőt valószínű a másik kocsi vette fel. Őt nem láttam.

Visszatérve a Fő utcai ÁVH bázisra, először Jutkát kisérték el, majd engem is felkísértek a lakosztályomba (cella) . Egy folyosó mindkét oldalán sok zöldre festett vasajtó. Az egyik befogadott engem is. Mielőtt az ajtót rám zárták volna, miheztartás végett, többször elolvastatták velem a házirendet. Ez az okmány főhelyen függött a zárka falán.
A 3,5x2,2 négyzetméteres cella összkomfortos volt (a méret nem pontos), nem olyan akármilyen vidéki kóter. Központi fűtés, az ajtóval szemben üvegtégla borítású ablak, kilátni nem lehetett rajta. Szemben a bal oldalon helyezkedett el, a minden igényt kielégítő, padozatba betonozott deszka fekhely (fenyőfából, hogy puha legyen), ehhez tartozott egy pokróc is. Az ajtó mellett jobb oldalon egy igazi vízöblítéses WC. Az ajtó felett egy éjjel-nappal világító 100W-os izzó (nem sajnálták az energiát).

A házirend! Reggel 6-kor ébresztő, felkelni, ha ugyan addig is tudtál aludni. Kisvártatva nyílik az ajtón lévő kisablak, beadnak egy mini-mosdótálat, szappan és törülköző kíséretében, kb. 2 perc elteltével lavór ki, alumínium fésű be, fésű ki, ablak bezár. Egy idő múlva tálcán reggeli be, néhány perc múlva tálca ki. Délelőtt többnyire kihallgatás, vagy séta a zárkában, három lépés előre, három hátra, de meg is fordulhattál. Délben ebéd, étel beadva, majd az edény kiadva. Délután kihallgatás, vagy üldögélés a priccsen, meditálva a jövendőről. Este vacsora fentiek szerint kivitelezve, ha jól emlékszem 9 órakor volt a takarodó, de az is lehet, hogy 10-kor, most már szabad volt lefeküdni. Aludni sem lehetett csak úgy rendszertelenül, a házirend szigorúan szabályozta, úgymint a fal felé nem fordulhatok, a kezeimet nem rejthetem a pokróc alá. Az őrség a nap huszonnégy órájában tíz-tizenöt percenként benézett a cellákba és ha nem az előírásnak megfelelően aludtál, felzörgettek, elolvastatták veled a házirendet. Ha ok volt rá ezt a tortúrát egy éjszaka többször is megcsináltatták velem. Először gondjaim voltak, de csakhamar megszoktam a regulát. Az élelmezés megfelelő volt, valami kifőzdéből szerezték be az ételeket.

A későbbi börtönéveim folyamán sorstársaim elmondásaiból tudom, hogy a vidéki ÁVH fogdákban sokkal kegyetlenebb körülmények között tartották fogva az őrizeteseket. A kihallgatások hétköznapian sablonosak, de mielőtt ismertetném, először leírom az első fürdésemet. Zuhanyozásra következetesen az éjszaka közepén vittek, minden hétvégén. Első alkalommal, amikor a felvonó a talajszint alá süllyesztett és megláttam a zuhanyozó-rózsákkal felszerelt helységet, azonnal az elgázosítás jutott az eszembe, mint ahogy a nemzeti szocialisták tették vala. Itt a vég gondoltam, most jön a gáz, de nem jött. Jött viszont a jéghideg víz és a vezényszó. Vetkőzni, zuhanyoz, szappanoz, zuhanyoz, törülköz. Az egész folyamat 3-4 percig tartott és már suhantunk is felfelé, félig vizesen vacogó fogakkal.
Visszatérve a kihallgatásokra azok következőképpen zajlottak. Én egy minden kényelmet nélkülöző széken ültem egy íróasztal előtt, melynek túloldalán trónolt egy magasabb kaszthoz tartozó, felsőbbrendűségének magabiztos ábrázatával, ÁVH-s tiszti egyenruhába bujtatott emberi lény, élet és halál ura. A háta mögül Rákosi elvtárs nézett rám a falról, a maga "jóságot" sugárzó szemével. Mintha mondaná "szél ellen ne vizelj, mert magadat vizeled le fiam!"A kihallgatásra felkísérő közvitéz, minden alkalommal letett az asztalra öt Kossuth cigarettát. amit, úgy gondolom, magasabb helyen nekem szántak, de az előadó füstölte el többnyire, de nem mindig, volt úgy, hogy kettőt is kaptam. Hosszú nikotin szünet után, a mikor először gyújtottam rá, kimondottan rosszul lettem, megszédültem, sőt elkábultam, arra gondoltam, valami vegyszert kevertek a dohányba, hogy azt is bevalljam amit el sem követtem, de nem volt benne drog.

Ami pedig a vallomásokat illeti úgy gondolhatta minden gyanúsított, hogy egy keveset elmond, olyant ami lényegtelen. Ebben csupán az volt a baj, hogy többnyire mindenki más és más epizódot mondott el és a történet aztán a tapasztalt főnyomozó (ez volt az enyém) előtt összeállt az egész történet. Kiemelt téma volt a puska. Letagadni nem tudtam (többen is bevallották). Na, de hol van? Még jóval a letartóztatásunk előtt, Apám közölte velem Ő a puskát más helyre rejtette, nem árulja el, hová, ne is keressem. Ezek után mit mondhattam a nyomozónak? Hazardíroztam, megjelöltem a helyet, ahová én tettem, hátha ott van a környezetében. Kiszálltak, felforgatták a talajt a disznóól alatt és a környezetében. Nem találtak semmit. Ismételten faggatni kezdtek. Más kiutat nem találva módosítottam az előző hely-meghatározásomon, mondván korábban félreértettek. Újra kimentek a lakásunkhoz, de mielőtt elindultak, egy kiadós verést helyeztek kilátásba, ha ismét üres kézzel jönnek vissza. A verésre lelkileg már fel is készültem. Apámtól jóval az események után, na meg az előadómtól tudtam meg, hogy az ÁVH ismét hiába kutatott. Megkérdezték Apámtól - valami nyomozó-ösztöntől vezérelve - tudja-e, hogy van fegyverem és hová rejtettem. Ő naivan válaszolt, tudja, sőt Ő dugta el előlem, nehogy valami meggondolatlan butaságra használjam fel. Szegény, nem is sejtette, hogy ezzel a cselekedetével elkövette a fegyver-rejtegetés bűncselekményét. A puska meglett és lett a tizedik vádlott. A kép összeállt, a nyomozást befejezték, talán már az ítéletet is meghozták. A nyomozás folyamán egyszer figyelmeztetett az előadó, hogy felnőtt férfiak is estek már ki az ablakon, ha megtagadták az együttműködést (a harmadik, vagy a negyedik emeleten voltunk).

Egy hűvös téli késő délután, már sötét volt, amikor többed magammal beszálltunk az előállított rabmobilba. Nem tudom kik voltak társaim, mert a beszállás és a kiszállás egyesével történt. Ez a jármű Csepel teherautóból lett kialakítva (nagy szükség volt rá, sok volt a rab). Az autó platójára egy olyan felépítményt szereltek, a mely jobb és bal oldalán öt-öt ajtóval ellátott, ülésre alkalmas középen folyosóval ellátott cellákból állt. Némi kocsikázás után, megérkeztünk a Marko utcába, a Pestmegyei Bíróság és börtön épülete elé. A kocsi elhagyása egybe esett az őrség váltással az ÁVH átadott bennünket a BV-nek /büntetés végrehajtás) ugyancsak vörös-csillagos legényeinek.

A Markó utcai börtönben pályafutásom újlenyomat vétellel kezdődött. A műveletet egy fiatal nő végezte, nagyon riadt lehettem, mert azt mondta itt már nem kell félni ez nem az ÁVH. Ezek után elkísértek új "otthonomba". A zárka hová kerültem, elég nagy volt, de a szobatársak sem voltak kevesen, én voltam mint "cuvax" (börtön kifejezés, azt jelenti új fiú, zöldfülű), a tizenharmadik. Ami a berendezést illeti, volt két ágy és kb. 10 szalmazsák, napközben a mennyezetig egymásra rakva. Vízöblítéses WC, az öblítő tartályból nyertük a vizet ivásra, mosdásra. Volt még egy koszos mosdótál, csajka, kanál, bögre, a létszám ingadozásra felkészülve evőeszköz volt bőven, egy pici asztal, na meg tíz pokróc.
Az ablak, amin természetesen rács volt, éjjel-nappal nyitva állt, csak így lehetett tűrhető levegőt biztosítani. Lefekvéskor a szalmazsákok egészen befedték a helység padozatát. Létszámtól függően a fordulás vezényszóra történt. Cuvax az első éjszakáját közvetlenül az illemhely melletti szalmazsákon töltötte, esetleg több éjszakát is, amíg nem jött új ember. Újabb és újabb emberek érkeztével egyre távolabb került a WC-től és megszünt a lehetősége annak, hogy egy álomittas szalmazsákokon bukdácsoló cellatárs lepisilje. Én ezt a tortúrát elkerültem. Markó utcai szereplésem végén már ágyon aludtam, ez volt a csúcs az éjszakai pihenés vonatkozásában.

Teltek-múltak a napok egyszer aztán én is megkaptam a vádiratomat. " A Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés szervezése és vezetése". Eleinte humorizáltam, olyan gyenge lábakon áll a Magyar Népköztársaság, hogy még én is meg tudom dönteni? Idősebb politikai sorstársaim elkérvén és átolvasván a vádiratomat, elkomorodtak. Nekem ugyan nem mondtak semmit, de akkor még jó volt fülem és meghallottam amikor egymás közt társalogva, azt mondják, "szegény gyerek ezt is felkötik". Először azt gondoltam nem értettem jól a mondottakat, ezért rákérdeztem. Nem akarnak áltatni, de erre a vádra amivel engem vádolnak, csak egy büntetés van - halál - Ez lehet kötél vagy golyó. Magamba roskadtam. Nem akartam tizenkilenc évesen meghalni, de hát ez már nem rajtam múlik. Kezdtem beletörődni a változtathatalanba. Érdeklődni kezdtem, hogyan is történik egy kivégzés. Ïgy tudtam meg, van ügyes és ügyetlen hóhér. Elhatároztam, ha már idáig végigcsináltam, az utolsó lépéseimmel sem fogok szégyent vallani. Közben bekerült közénk egy halálra ítélt is. Szegény állítólag jugoszláv ügynök volt, ha igaz!? Mindenesetre magyarul úgy beszélt mint én. Mióta az elmúlás lehetősége ilyen közel került hozzám, gondolatvilágom határozottan zaklatott lett, nagyon vártam a tárgyalást. Minél előbb véget szerettem volna vetni a bizonytalanságnak, mert azért reméltem hátha, még se.

Végre kitűzték a tárgyalás napját. Zárt tárgyalás, dupla-nullás ügy, szigorúan bizalmas! Cellatársaim kioktattak, az ítélet ellen csak akkor fellebbezzek, ha az halál. Akármennyi évre ítélnek, nem számit, úgysem fogom letölteni. A terembe én voltam az első vádlott, akit bevezettek, egy úriember közölte velem Ő a kirendelt ügyvédem, tudomásul vettem. Kissé kába voltam, mikor elkezdődött a színjáték. A bíró hivatkozott erre-arra, számokat mondott, törvényt emlegetett, a lényeg amire felfigyeltem, a vádat átminősíti "szervezkedésen való tevékeny részvétel" bűncselekményére. Büntetésem hét év, teljes vagyon elkobzás és a közügyektől tíz évre eltiltanak és kizárnak az ország összes középiskolájából. Nos, az előző napok hangulata után, most madarat lehetett volna fogatni velem. Az ügyész nem fellebbezett, de három nap gondolkodási időt kért. Ügyvédemnek a feladata csupán arra korlátozódott, hogy felvegye a napidíját. Visszatérve a zárkába, mint újra megszületettet ünnepeltek.

Néhány nap elteltével egy korareggelen, nagy sürgés forgás támadt, ajtók csapódtak, lánc csörgött, egyszer csak a mi ajtónk is feltárult és öt nevet kiabáltak be, szedje a cuccát sorakozó a folyóson, indulunk. A folyóson fűztek fel a láncra (ez egy régi találmány). Minden résztvevő kap egy acél karperecet, amin van egy furat azon húzzák át a láncot. Sok ember felfűzve olyan, mint egy százlábú bogár, amint tekergőzve a folyosóról, lépcsőn át az utcára lépeget és mászik fel a teherautóra. A kígyónk tizenöt emberből állt. A szállítmány két kígyó, mintegy 35 ember. Rákosrendezőn szálltunk vonatra, a számunkra külön biztosított külön kocsiba. Itt megemlítem, hogy a vasútállomás telve volt munkába induló emberekkel, lerítt róluk a részvét irányunkba. Egymás után adták oda a munkahelyre szánt élelmünket. Én két adagot is kaptam. Némi vasúti utazás és újabb teherautózás után, megérkeztünk a Kegyhelyre, már mint a "piszok egy helyre". Ezidőtájt így hívták Márianosztrát, a nehéz politikai elitéltek egyik fellegvárát. Idáig még nem jártam Nosztrán, igaz, most is úgy vittek. Az első benyomásom, kimondottan negatív volt. Bizar látvány, Isten háza bejáratától két tucat méterre éktelenkedett egy nagy vörös-csillag, az Isten-tagadás jelképe, a börtön bejárata felett. Nem sok időm volt a nézelődésre, nyílt a kapu és már kígyóztunk is befelé. Bent a folyóson felirat a falon "ne csak őrizd, gyűlöld is". Ettől még a hideg is kirázott, na jó helyre kerültél Székely.

Church exterior Church interior

Prison

Magyarok Nagyasszonya temlom és a fegyház Márianosztrán.

Felvételi iroda, személy azonosítás, állományba vétel. Irány a raktár, idáig a saját ruháinkban voltunk. A letartóztatásomtól eltelt több mint három hónap a fehérneműmet ugyancsak megviselte, erősen kifogásolható állapotba került. Meztelenre vetkőztünk, a ruháinkból csomagot készítetünk, megcímeztük a távoli otthon felé. Talán elküldték, talán nem. Ezek után következett az egyenruha kiosztása. A méretek azonosítására nem sok gondot fordítottak, mint a honvédségnél, egy gatya, egy nadrág, egy ing, egy zubbony és sapka. A felső ruha kimondottan jól festett rajtam, a váltakozó fehér és kék csíkok bizonyára meghódították volna a lányok szívét, de a lányokkal még nagyon sokáig nem találkoztam. Ami az "öltöny" anyagát illeti, bizony elég silány kelme. A beöltözés után azonnal éreztem, hogy még tél van. Aki kért kapott fatalpú klumpát is, na meg kapcát, én megmaradtam a cipőm mellett. Irány az "MZ" (magán zárka). Csak a neve volt magán zárka, zömmel négy ágy volt egy cellában elhelyezve és négyen is laktuk. Igaz voltak elitéltek, nem is kevesen akik egyedül voltak, társ nélkül, még sétálni is egyedül mentek. Az ágyakon felül volt egy pici asztal, egy hokedli, egy polc a csajkáknak, mosdótál, ceglédi kanna víznek. A fénypont, egy tetővel ellátott "kibli vagy kübli". Ez volt az edény amibe végeztük a kis és nagy dolgunkat. A mosdóvíz is idekerült, szerencsére naponta ürítették. Központi fűtés ugyan volt, de csövek legfeljebb langyosak voltak. Nos másod magammal az első éjszakát egy északi fekvésű cellában töltöttük. Lefeküdtem, magamra húztam a pokrócot nyakig, de nem sikerült bemelegedni. Hallottam, hogy a társam is csak forgolódik. Ekkor tanácsoltam állítsunk egy szalmazsákot oldalára a fal mellé, toljuk oda az ágyat, az így megnagyobbított fekhelyen feküdjük össze, így a két pokróc alatt, egymást melegítve, sikeresen végig aludtuk az éjszakát, még az őr sem zavart fel bennünket. Reggel aztán szét váltak útjaink, én is, Ő is más zárkába kerültünk. Én elit társaságba kerültem. Egy bécsi illetőségű ember-csempész, egy piarista tanár Vácról és egy Szent László hadosztálybeli őrmester. Rövidesen összebarátkoztunk. A négy ember jobban befűtötte a helységet, ráadásul déli fekvésű volt.

Ami az élelmezést illeti, arról jobb nem is beszélni. A létfenntartás minimumán tartottak bennünket. Egyszóval élni alig, halni sok. A főtáplálék a napi 25 dg kenyér volt, teljes őrlésű lisztből, fél kilós cipók formájában. A reggeli rántott leves, mint a víz. Az ebéd többnyire tartalmatlan, itt hallottam először takarmány káposztáról, amit marhák etetésére használtak, hát ebbe a kategóriába tartoztunk mi. Időnként egy-két hernyó is előfordult benne. Örüljenek, mondták a smasszerok, kaján pofával, így még húst is ehetnek. Hús hetente egyszer volt, mutatóba. Én folyamatosan éhes voltam, reggeltől estig, míg Nosztrán voltam, állandósult ez az állapot. Szokásommá vált, hogy a hét minden napján gondosan levagdostam a kenyér héját, kockára vágtam és vasárnap amikor az ebéddel együtt kiosztották a hideg-vacsorára szánt gyümölcsízt, a lekvárt vízzel hígítva, beáztattam a kenyérhéját és közvetlen az ebéd után felfaltam, de még így sem tudtam kis időre sem elérni a jóllakottság érzését. Ilyenkor aztán a hétfő reggeli rántott levesig bámulhattam a plafont, egy jó tejfeles paprikás csirkéről álmodozva. Többször előfordult, hogy ültemből felállva, megszédültem és végig terültem a padlón. Nem véletlenül díszelgett olyan felírat, hogy "csak a bőrükkel kell elszámolni".

A napok viszonylag gyorsan teltek. Volt a zárkában egy mini ceruzánk, az eredetét nem ismerem, WC papír hivatalosan engedélyezve volt. Talán e két segédeszköznek köszönhettem, hogy Ede atya, aki német-latin szakos tanár volt, elhatározta az év végére tökéletesen fogom beszélni a német nyelvet, Ha néhány hét múlva nem szállítanak el Várpalotára, bizonyára sikerült is volna. Egyébként Ede atyát a szervezkedő diákjai juttatták a mi Máriánkról elnevezett falucska híres intézményébe. Negyedik sorstársam, aki háborús bűnösként került ide (védte a hazát). A nevét sajnos elfelejtettem. A fronton főhadnagyi rangban szolgált. Naponta mesélte front-élményeit olyan élethűen, hogy szinte a Don mellé képzeltem magam, megfeledkezve arról, hogy hol is vagyok.

Séta közben naponta láttam az udvar közepén tevékenykedő bajtársaimat, akik színes pamutból készítettek kötelet és zsinórokat. Halmokban állt a sok cséve meg motring. Elhatároztam a sok színes fonalból szerzek, jó lesz valamire. Az elhatározást tett követte. Másnap a sétán figyeltem a smasszer mikor fordítja vigyázó tekintetét más felé és kilépve a sorból már én is ott hajlongtam a többi zebra között. Az akció sikeres volt, mindenféle színű fonallal kitömött zsebekkel sikerült a zárkába megtérni. A fonalat a szalmazsákomba rejtettem. Ïgy igyekeztem elkerülni, hogy hipis alkalmával megtalálják. Egyébként hipis, zárka és személy átkutatás, két hetenként esedékes volt. Fonal már volt, a szivárvány minden színében,. Most már csak valami vászonféleséget kellett előteremtenem, bármi áron. Kapóra jött a fehérnemű csere. Az egyenruhánkhoz, hosszúszárú vászongatya volt rendszeresítve és ez alkalommal új alsót kaptam. Gyors elhatározás, és a hosszú gatyát rövid alsóvá alakítottam át, amputáltam a szárait. Társaim szörnyülködtek, kétségbe voltak esve. A népköztársaság kincstári vagyonát rongáltam meg. Ezért a tettért, ha megbukok, még kurtavasat is kaphatok (gúzsbakötés). Nem buktam meg. Varrtam belőle egy szép színesen kihímzett tarisznyát, az Atya rajzolta elő a különféle népi motívumokat. Ïgy a kis motyómat most már volt hová tennem, talán még most is megvan valahol.

Időnként tisztasági csomagot is kaptunk otthonról, úgymint szappan, fogkrém, fogkefe, törülköző, zokni. Én is kaptam ilyen csomagot és a fogkrém, amit küldtek szeretteim, semmiképpen nem akart kibuggyanni a tubusból. Mérgelődtem, hogy ócska, beszáradt pasztát küldtek. Hónapok múltán Várpalotán, az első látogatáson derült ki, hogy Kázmér a krémet gondosan eltávolítva, 5 Kossuth cigarettát helyezett a helyére, mondván a cigarettára nagyobb szükségem van, mint a fogmosásra és milyen igaza volt neki.
Annak ellenére, hogy a sétákon nem beszélhettünk egymással, ezért a híreket gond nélkül továbbítottuk egymásnak. Hír-továbbitó eszköz a központi fűtés csőrendszere, a módszer pedig a Morze alkalmazása. Egy koppantás a kanál nyelével "ti" gyors egymásután két kopp "tá". A Morze ábc-t néhány nap alatt megtanultam a főhadnagy úrtól én is. Persze világrengető nagy eseményeket így sem tudtunk közölni egymással, külvilági hírforrás hiányában. Mi lesz az ebéd, hipis várható, X.Y. eldobta a kanalat (meghalt), vagy bajtársak akik egy ügyben lettek elítélve, keresik egymást.

A kóter ablakából rálátásunk volt egy kis udvarra, ahol szinte minden nap magányos öregembert, olykor többet is láttunk csoszogni lábbilincsben, láccal, hozzáerősített öt kilós vasgolyóval. A szerencsétlenek két kézzel a hasukra szorították a golyót és úgy rótták a szűk köröket. Középkori módszerekkel kínozták Rákosi pribékjei a hazafiakat. Szörnyű látvány volt, soha többé nem tudom elfelejteni.

Semmi nem tart örökké. Egyszer csak Morzén jött a hír, nagy kiszállítás lesz a közeljövőben. A korábbi gyakorlattól eltérően most nem kőbányába visznek, hanem szénbányába.

Izgatottan tárgyaltuk, ki megy, ki marad, mind a négyen szívesen mentünk volna, hogy megszabaduljunk innen. Én bíztam a szerencsémben, igaz az istenek, már mint a vörös istenek, nem tudhatták, hogy én már obsitos bányász vagyok. Még az nap este záráskor, (ez volt a napi létszám-ellenőrzés) hivatalosan is közölték fogvatartóink, hogy kik masírozhatnak majd el a holnapi menetszázadban. A mi zárkánkból csupán én voltam a kiválasztott. Nagyon megörültem, ugyanakkor sajnáltam az ittmaradó barátaimat. Az éjszaka álmatlanul telt el, a gondolataim lázasan csapongtak, milyenek lesznek az új körülmények. Reggel aztán, "hozza a cuccát" kiszólítottak a zárkából. A smasszer rutinszerûen, "barátságosan" közölte, "arccal a falnak". Eleget tettem a felszólításnak, de azt azért láttam, hogy a trepnin (függőfolyosó) már sok társam vizsgálja a fal meszelésének minőségét. "Indulás", jött az újabb parancs és megindultunk az épületbol kifelé, a nagy kapu irányába. Az udvaron megkaptuk a napi ellátmányt. Fél kilós cipó és tíz deka szalonna. A szalonna sózott és piszokul avas volt. Ennek ellenére úgy faltam be, mint zsidók a mannát. Elindult a menet-század a falun keresztül, a kb. 6 km-re lévő szobi vasútállomásra. Az út közepén vonultunk mi, a két útpadkán pedig az állig felfegyverkezett keretlegények. Az úton incidens nem történt. Elfoglaltuk az előkészített marhavagonokat, az ajtót ránk zárták és a gőzös megindult, lehettünk úgy négyszázan.

Késő délután érkeztünk meg Várpalotára. Szerelvényünket a várpalotai cseri akna rakodójához tolták be. A rakodó közvetlen szomszédságában egy vadonatúj tábor volt számunkra építve. A sarkokon őrtornyok, két-három méter magas drótkerítés, köztük nyomsáv és díszkivilágítás körbe, hogy éjjel megtaláljuk a latrinát. Az új lakhelyem bemutatásáról még annyit, hogy a kerítéstől úgy a belső mint a külső oldalon egy méter távolságra, egy méter magasan egy szál drót volt kihúzva, barátságos táblák, egyszerű szavakkal hozták tudomásunkra, "HA A DRÓTOT MEGKÖZELITI VAGY ÁTLÉPI, AZ ŐR FELSZÓLITÁS NÉLKÜL LŐ" Ez röviden, az új otthonom biztonsági rendszere. Minden külső behatolástól felsőfokon voltunk védve, nyugodtan hajthattuk álomra fejünket. A kivagonírozás gyorsan megtörtént. Fél óra elteltével már a tábor közepén, az úgynevezett, felvonulási téren álltunk oszlopvonalban, eligazításra várva. Tábor nagy volt, lehetett úgy két hektár. Érkezésünkkor ottvolt négy téglaalakú épület, egy fürdő, öltöző, mosoda, latrina és egy félig kész úgynevezett kultúrház, színpaddal. A szálláshelyül szolgáló négy épület mindegyikében négy hálóterem, középen volt a mosoda és mosogató, két hosszú vályú és egy tucat csap, a víz hideg. Egy háló, harminc ember befogadására volt alkalmas. A létszámunk növekedésével, emeletes ágyak alkalmazásával ez a szám megnőtt.

Végre jött a táborparancsnok. Megállt előttünk, billeget, pózolt majd a felsőbbrendűsége tudatában bensőséges, meghitt szavakkal fogadott bennünket. "Emberek itt jó dolguk lesz, ha keményen dolgoznak, aki pedig szökni próbál, annak jóéjszakát. Végeztem". Ezek után elfoglaltuk ágyainkat. És megjött az első vacsora. Krumplis-tészta volt a menü. Az élelmezésünket ekkor a bányász szállók élelmezését is ellátó csillés konyha szolgáltatta. Többnyire jó és elégséges volt az élelem. A konyha bizonyára számí'tott rá, hogy több száz kiéheztetett embert kell ellátnia. Nem kicsinyeskedett a mennyiséggel, mindenki annyit ehetett amennyi belefért. A kehely alakú zománcozott csajkámból én is csak ettem és ettem, már nyelni sem igen tudtam, de az éhség érzetem megmaradt. A nagy dinom-dánom után jött a szánom-bánom. A legyengült gyomor nem bírta nem tudta elviselni a túlterhelést. Az eredmény nem maradt el. A két tíz méter hosszú latrina olykor kevésnek bizonyult. Fél éjszaka én is ingáztam az ágy és a budi között. Reggelre hála a Teremtőnek, rendbejött az emésztőrendszerem.

Elkezdődött egy új korszaka életemnek. Felébredve, még álomittasan a szabadság csalóka érzete kerített hatalmába. Ami valójában nem is volt egészen illúzió, hisz a kerítésen belül, oda mehettem ahová csak akartam. Reggel mosdás, házirend ismertetés, szobaparancsnokok kijelölése (elitélt), majd reggeli. Kávé vagy tea, fradikolbász , jó nagy darab, mindenki megelégedésére. A BV (büntetés végrehajtás) úgy hizlalt bennünket, mint a mesebeli boszorkány Jancsit és Juliskát. Kb. két hétig tartott ez az édenkerti állapot, csak ettünk, sétáltunk, napoztunk, szívtuk a jó erdei levegőt. A vezérkar bizonyára tisztában volt vele, hogy legyengült emberekkel nincs mit kezdeni a bányában, de egyszer minden végetér.

Elérkezett az első leszállás napja. Engem nem akart a bányajárók közé beosztani az elítélt táborparancsok, mondván túl fiatal vagyok. Nem tudhatta, hogy nekem már forradalmi tapasztalataim vannak a szénbányászat területén. Az igaz akkor én voltam a legfiatalabb a táborban. Végül mégis mentem Székely Tamás sorstársammal együtt. Tamás a szobában a szomszéd ágy bérlője volt. Zsidó gyerek, a nyálasszájú mafla fajtából. Szülei valamelyik német haláltáborban maradtak örökre és Tomit két nagynénje patronálta. Lehet, hogy a név azonosság tette, de nagyon ragaszkodott hozzám. Az első munkanapot csillésként töltöttük el egy elővájásban. A civil vájár szorgalmas volt, ketten alig győztük a csillébe való lapátolást. Szegény Tamás aki egyébként egy gyenge fizikumú emberke volt, már az elején a szívlapát megpillantása után kis híján rosszul lett. Nekem is elegem lett a csapatmunkából,elhatároztuk, más beosztásban próbálunk szerencsét. Tamás szivattyú-kezelő lett, én pedig a párhuzamos sikló alján lettem kuplis. A sikló egy olyan lejtős szállító pálya ahol a csille völgymenetben húzza fel az üres csillét. A kupli rögzítő szerkezet, mely a csillét a végtelenített drótkötélhez rögzíti. Ebben a beosztásban közel egy évig dolgoztam. A többletkereset reményében túlórákat és vasárnapi műszakokat is vállaltam.

Civil bányászok az akna mélyén.

Most, hogy havonta fogadhattunk látogatót kaptam az első híreket és szembesültem a tényekkel, hogy mi is történt otthon a letartóztatásunk után. Ekkor tudtam meg, hogy Apu, szintén rabként, a veszprémi vegyipari egyetemi város építkezésén dolgozik, mint kőműves. Kázmér felfüggesztette tanulmányait és munkát vállalt a pilisvörösvári ásványbányánál, mint csillés. Így gyakorlatilag Ő lett a családfenntartó, biztosítva az otthon maradt család, Mama, Zsuzsa, Árpád létfenntartását. Bizony szeretteim elég nehéz anyagi körülmények között éldegéltek. Kázmér többnyire kerékpárral jött látogatóba. Piliscsaba-Várpalota nem kis távolság. Nem is kívántam, hogy gyakran látogassanak.

Egyszer csak jött a hír, elitélt villanyszerelő csoportot kíván létrehozni a bányavezetőség. Kiderült csupán két villanyszerelő van közöttünk, az egyik Pista barátom, aki rábeszélt jelentkezzek mint villanyszerelő, papírt nem kérnek. Alapnak jó a gimnáziumi fizika tanulmányaim, a szakmát meg eltanulom tőlük. Elfogadtam az ajánlatot, így lett belöllem villanyszerelő. Megalakult a csoport, két fő civil, három elitélt. A rám bízott feladatokat gond nélkül megoldottam, persze segítettek a fiuk, én is nagyon figyeltem, mondhatom a szakmát úgy lestem el. Igaz szakirodalmat kérettem be és nap mint nap tanultam. Egy év leforgása alatt szerelő lett belőlem. Magabiztosságomra jellemző, hogy önállósítottam magamat és elvállaltam a második műszak ügyeletes villanyszerelői beosztását. A műszakban nekem volt kötelességem minden villamos üzemzavart elhárítani.

A tábor-foglalásunk első hónapjaiban, amikor még a későbbi futballpálya helyén lankás doboldalon, galagonya bokrok közt fogadhattuk látogatóinkat, számomra egy életre szóló románc indult el. Történt ugyanis, látogatóm nem lévén, céltalanul nézelődtem a látogatók között. Meglátva egy új ismerősöm magukhoz intett és bemutatta a mamáját és egy csinos leányzót, mondván Ő az arám (soha nem lett belőlük egy pár, nem az arán múlott). Néhány mondat társalgás után kiderült a hölgy márianosztrai és Jancsi fényképébe szeretett bele, amit akkor látott meg amikor Jani édesanyja náluk szállt meg, egy nosztrai látogatás alkalmával. E romantikus kapcsolat-felvételen fellelkesedve, megkértem Erzsikét bizonyára van csinos barátnője és ha hajlandó egy magamfajtával levelezni adja meg a címét, hogy írni tudjak neki. Megígérte teljesíti kérésemet. Közölte is hogy Nosztrán jó barátnője egy gyakorló tanitónő, a követelményeknek megfelel, beszélni fog vele. Aztán teltek a napok, nem történt semmi. Én közben létrehoztam a "fekete" levelezés lehetőségét. Egy fiatal civil bányalakatost sikerült meggyőznöm levelezés közvetítésére (nem volt nehéz, a civilek szimpatizáltak velünk). A leveleimet Ő vitte ki és a nekem szánt írások az Ő címére érkeztek. Aztán egy szép napon megkaptam a címet, amit vártam. Elküldtem az első levelemet az ismeretlenbe, az ismeretlennek. Talán egy hét múlva megjött a válasz. Kimért, tartózkodó, de mondanivalójában mégis személyem iránt érdeklődő levél. Aztán ment a levél, jött a levél, tisztelgettük egymást. Megkíséreltük így látatlanul megismerni egymást. Levelei alapján minél jobban megismertem K.Margitot, annál jobban megerősödött bennem a gondolat, rokon lelkek vagyunk, az elképzeléseink azonosak az eljövendő életünket illetően. Mindketten romantikára hajlamosak.

Közben elkészült a futballpálya. Sokat dolgoztunk rajta, szidtam is gyakran a két főszervezőt E Karcsit (szervezkedés), ma Londonban él, baráti kapcsolat van közöttünk, sántít. A másik fő labdarúgó Sz.Józsi (szervezkedés). Az 1956-os forradalom vezéralakja Várpalotán, a "független" magyar bíróság halálbüntetéssel jutalmazta ténykedését. Szerencséjére az ítélet távollétében született, mert sikerült neki időben elhagyni az országot. Ő is jó barátom, szintén londoni lakos, nem régen látogatott meg. Neki a bal térdében van protézis beépítve. Ennyit a labdarúgókról. Közben átadták az építők (úgyszintén elitéltek, de ők piti közbűntényes fiúk, naponta hozták vitték Őket a veszprémi börtönből) az úgynevezett kultúrházat. Fő rendeltetése a látogatások lebonyolítása. Film vetítésre, általunk szervezett színi előadásokra is sor került esetenként.

Eljött Margit első látogatásának ideje. Hogyan ismerjük meg egymást ?! Ez nem gond mondtam magamban, leleveleztem, hogy együtt látogassanak Anyámmal. Így is történt és az első volt, hogy egy nagy csókot kapott tőlem. Erősen zavarba jött, bizonyára nem erre volt felkészülve, de csakhamar elmúlt a riadalom és napirendre tértünk felette. A személyes találkozás mély hatással volt rám. Megerősítette bennem a levelezés folyamán kialakult vonzalmamat, pozitív megítélésemet. Ez a vonzalom nem sok idő elteltével, börtön-eljegyzéshez vezetett, ez is ritkán fordul elő. Amíg Várpalotán a cseri-aknai KÖMI táborban voltam, szakításról sokat hallottam, eljegyzésről nem. Az eljegyzés házassághoz vezetett és most, hogy e sorokat írom már túl vagyunk az arany-lakodalmunkon. Az életem alkonyán nyugodtan mondhatom házasságunk a jobbak közé tartozik.

A hónapok észrevétlenül, csendben suhantak el felettem, lassan évekbe sorakoztak. A bánya-villanyszerelői munkámat már olyan magabiztosan végeztem, mintha mindig ezt csináltam volna. Művezetőm az ipariskolából kikerült, végzett szerelő-párost is gondjaimra bízta. Avassam be őket a szénbánya sajátságos világába. A munkámmal meg voltak elégedve és erre büszke vagyok. Amikor évek múlva szabadultam, a művezetőm a következő szavakkal búcsúzott tőlem "dobja a szerszámos táskáját az iroda sarkába, ha egy hónapon belül visszajön ott fogja megtalálni." Jobb híján visszamentem, - de már mint szabad ember - ott találtam a táskám és még 16 évig dolgoztam a szénbányászatban.

Egy délután, jobb dolgom nem lévén, a kapu körül lődörögtem, amikor látom ám, hogy a kapu előtt, az őrség épületénél egy jó öreg Csepel teherautó áll meg és "zebrák" potyognak le róla. Cuvaxok (börtön zsargon, új fiúk), kiáltottam el magam és kíváncsian vártam lesz-e ismerős, barát az új jövevények között. Vezényszavakra, a zebrák kis csomagjaikkal a kezükben megindultak a kapu felé. G. János barátomat pillantottam meg a kapuhoz igyekvők között. Őt egy baleset miatt nemrég vitték el a rabkórházba Budapestre, most hozták vissza. Jancsi balesete elkerülhető lett volna, ha nincs gyufája. Az történt ugyanis, hogy az épületek mosdóit a szennyvíztározóval összekötő csatorna patkány paradicsom volt, mert a szegény csíkos bányász a mosogatással egybekapcsolva, jó magyar szokás szerint, az ételmaradékot is a csatornába rendezte, pedig erre volt edény, amit naponta ürítettek. Jancsi megharagudott a rágcsálókra és egy fél ökölnyi karbidot dobott az egyébként mindig vizes csatornába a négylábúak közé, de azok nem zavartatták magukat. Ekkor született a végzetes elhatározás. Meg kell gyújtani a gázt ami képződik, (acetilén, a karbidlámpában ez világít). Barátom az épület előtt lévő aknafedőre állva, a fedőn lévő kis nyíláson keresztül egy égő gyufaszálat dobott a csatornába. Az eredmény, hatalmas robbanás, János és az aknafedő négy öt méterre lévő virágágyásban landolt. A "robbantó mestert" onnan már hordágyon vitték tovább.

A kórházból visszatérő Janit melegen üdvözöltem én is, bemutatom egy barátomat monda Ő és a mellette álló férfira mutatott. Kezet fogtunk, protokoll szerint kölcsönösen elmormoltuk neveinket és én részemről befejezettnek tekintettem a bemutatkozást. Ő viszont nem engedte el a kezemet. Mi a fenét akar ez gondoltam magamban és az arcába bámulva igyekeztem jobban szemügyre venni. Egyszer csak uram Isten! Megvilágosodott az elmém. A klotildligeti plébános, hajdani hittantanárom, Ferenczi tiszteledő úr állt előttem. Nem tudtam szóhoz jutni a meglepetéstől. Engem azonnal felismert, mondta. Könnyü volt neki, Jani már a kórházban informálta rólam. A volt plébános nem sokáig volt a táborban, de ez idő alatt mondhatom barátok lettünk. Elmondta kilépett az egyházi rendből és megnősült. Szó esett az angol- kisasszonyok polgári iskolájában betöltött hitoktatói szerepéről, sőt még a pletykáról is, miszerint közelebbi kapcsolatba került az egyik fiatal apácával, azután a kirándulás után amikor az Orozdy kastélyból hazafelé útközben bokaficamot szenvedett és csak az angol-kisasszonyok rendházáig tudott elgyalogolni. Egy hétig ott feküdt, a nővérek ápolták. Tagadta a kapcsolatot, annyit jegyzett meg, "volt ott csinosabb nővér is".

Tulajdonképpen bele is törődtem volna sorsomba ami osztályrészemül jutott itt a cseri-aknai táborban, ha nem gyötör ébren és álmomban egyaránt egy kínzó hiányérzet, ami nem volt más mint a lányok utáni vágy. Hiába leveleztem, jöttek a látogatók, ez az érzés rám nyomta a bélyegét és ritkán sikerült kikapcsolódni, ideig-óráig. Minden elmúlik egyszer, jobb megoldás nem lévén kénytelen voltam együtt élni ezzel az érzéssel, egy jobb jövő reményében. Nem volt könnyű.

Teltek az évek, mint alapító tag egyre ismertebb lettem. Átmenetileg két volt kőszegi iskolatársam is megfordult a táborban. B.Dénes és B.Laci felettem jártak. Kőszegen nem találkoztunk, itt ismertük meg egymást. Tamás, a negyedrendű vádlott, Árpád gimnáziumi padtársam is volt itt néhány hétig. Én maradtam és ahogy a homokórán egyre csak pergett a homok, már látni véltem az alagút végén a fényt.

Időnként az őrség tűzijátékot rendezett nekünk, a tűzijáték előírása szerint, sötétedés után. Nem volt olyan látványos, mint Budapesten, de tűzijáték volt. Előfordult néhány alkalommal, hogy a tábor áramellátása néhány percre, üzemzavar következtében szünetelt és sötétbe borult az egész tábor. Ilyenkor mind az öt őrtoronyban szolgálatot teljesítő toronyőr, rakétapisztolyból iszonyatos lövöldözésbe kezdett. Mintha versenyben volnának, ki tud gyorsabban lőni. Piros, fehér, zöld rakéták röpködtek a levegőben, a tábor egy diszkó klubhoz hasonlított. Színes fényárban úsztak az épületek. Ezek felett pedig néhány nagyobb teljesítményű ejtőernyős rakéta gondoskodott az alapvilágításról. Szinte nappali fénybe borították a tábort. Valószínű a várpalotaiak is gyönyörködtek benne.

A látogatóktól kapott értesülések, na meg a derék civil bányászok által behozott újságokból értesültünk a nagy politikai változásokról. A civil vájárok ott segítettek ahol tudtak, nem úgy néztek ránk, mint az un. Nép ellenségeire. Igaz köztük is volt sok olyan akiket Bremberg bánya elhagyására kényszerítette a hatalom. Elűzve őket ősi otthonukból, Várpalotára telepítve csak azért, mert a bánya közel volt az osztrák határhoz. Tehát eljutott hozzánk is, hogy meghalt Sztálin elvtárs (hála imát zengtem) és Nagy Imre lett a miniszterelnök. Az új elnök számos intézkedése mellett, elrendelte a politikai ítéletek felülvizsgálatát. A mi táborunkba is megérkezett három vagy négy jólfésült fiatalember. Megkezdték a meghallgatásokat, még az un. Háborús bűnösöket is kihallgatták, mindent jegyzőkönyveztek. Engem is meghallgattak. Dolguk végeztével, ahogyan a semmiből hírtelen megérkeztek, olyan gyorsan távoztak is, felerősítve bennünk a szabadulásba vetett reményt.

1956 tavasza volt, már melegen sütött a nap (sokat napoztam, hogy a földalatti munka sápadt színét megszüntessem), hallgattam a közeli erdő madarainak csicsergését, amikor a szobából kiabál az egyik társam, gyere be. Elkezdődött. Az első nagyobb szabaduló csoport megkapta az értesítést, holnap szabadulnak. Az elkövetkező napokban egyre gyakrabban hangzott el a szó "szabadulnak". A BV (büntetés végrehajtás) szabaduló szobát jelölt ki, ahol a szerencsés, a tábori tartózkodásnak utolsó óráit tölthette el. Több barátom is elnyerte már szabadságát, ilyen volt S. Pista is, aki ugyan a háború végén egy SS hadosztály katonája volt és mint háborús bűnös vendégeskedett a táborban. Ő maradt Várpalotán, egy másik bányaüzemnél helyezkedett el. Mai szóval, élettársi kapcsolatot létesített 1945-ben Erdélyből menekült asszonykával, aki a nővére családjával együtt érkezett Palotára és volt egy szobája nővére lakásában.

A következő napomat, míg csak, élek nem fogom elfelejteni. Úgy kezdődött mint a többi munkás hétköznap. Délelőttös műszakban dolgoztam. A villanyszerelői műhelyben dolgoztam, amikor tíz óra fele benyitott a bányajáró fegyőr, (mert ilyen is volt a bányában műszakonként egy fő). Megállt mellettem, köszörült egyet a torkán, majd ünnepélyes hangon a következőket közölte "minden cuccot ami a nevén van két órakor hozza fel magával, holnap szabadulni fog". Nem akartam hinni a fülemnek, ugyan már, mondtam ne ugrasson, mire Ő ez nem ugratás, nem régen telefonáltak neki az őrség irodából. Lassan jutott el a tudatomig, hogy vége ! Végre vége! Nincs több tüskésdrót. Oda mehetek ahová akarok, persze csak országon belül. Vége a gyakori megaláztatásnak. Akkor még nem tudtam, hogy ezt a bélyeget, melyet közel öt év alatt égettek rám majd egy életen keresztül magamon fogom viselni és a megalázás sem lesz ismeretlen fogalom elkövetkezendő éveim folyamán. Most viszont az öröm, a holnapi nap töltötte ki gondolataimat és a hogyan tovább, mi változott ennyi idő alatt? Érdekes, de nem kerültem mindent elsöprő, lelkes hangulatba, az eufória elmaradt. Igyekeztem kifelé a bányából, könnyeket nem hullattam. Mindent leadtam, ami leadandó volt, még zebra bőrömet is. A tisztelt BV megtakarított pénzemből vásárolt számomra egy rend kék munkásruhát meg fehérneműt. Kölcsönöztek egy pár utászcsizmát, amit három napon belül visszavártak. Borotválkozás, átöltözés kékbe, búcsúzkodás és irány a szabaduló szoba, ahová maradó halandónak nem volt szabad belépni. Így az ablakokban társalogtunk. Az éjszaka hosszú volt, csak forgolódtam, de álom nem jött a szememre. Aztán egyszer csak megvirradt eljött a reggel.

Krisztus után, 1956 év július hetedik napja.

Reggelit már nem kaptunk, de nem is hiányzott. Aztán irány a főkapu, az évek folyamán sokszor szerettem volna átsétálni rajta. Most valóra vált az álmom, igaz négy évet, hét hónapot és hat napot vártam rá.

Végre a kerítésen kívül! A BV irodán megkaptam a megtakarított pénzem, majd ezer forint maradt a ruhavásárlás után, ez akkor elég sok pénz volt. Jött a lényeg, a nap fénypontja, a szabaduló levél. Az átadáskor fennkölt hangon közölte a főtörzs 48 órán belül jelentkezni vagyok köteles a lakhely szerint illetékes rendőrségen. Ezzel az útravalóval elindultam a részleges, un. szabadság felé. A szénosztályozónál, egy korábban szabadult bajtársam S. Pista üzenetét és címét adta át, miszerint ne utazzak addig el, míg fel nem keresem. A többi szabadulóval együtt gyalog megindultunk a város felé. Beérve elváltak útjaink, Ők mentek a vasútállomásra én pedig megkíséreltem rátalálni a Kiváló fiatalok útjára. Nem volt könnyű feladat, de végül siker koronázta kutakodásomat.

Rózsika, aki már várt barátságosan fogadott. Helyezzem magam kényelembe mondta, neki ebédet kell főzni és magamra hagyott. Szót fogadtam, lerúgtam a csizmákat, elnyúlva a heverőn mély álomba merültem. Pista keltett fel. Üdvözöltük egymást, majd az első szava ez volt: ebben a munkás göncben akarsz hazamenni?, és már nyitotta is a ruhásszekrényt. Egyforma alkatunk volt, a méretre szabott szürke öltönye úgy állt rajtam mintha csak rám szabták volna. Adott egy pár barna félcipőt is. A tükörbe nézve egy elegáns úriember nézett rám vissza. Kívánságom volt, hogy Pétfürdőn szálljak vonatra, hogy a kerítés másik oldaláról búcsúzzam el a volt lakhelyemtől. Pista felsegített a vonatra és megindultam hazafelé, mire a Déli-pályaudvarra ért a vonat beesteledett. Nem ismertem a villamosok útvonalait, sötét is volt, pénzem is volt, életembe először taxiba vágtam magam és mintegy főelvtárs magabiztos hangon közöltem a taxissal, Nyugati-pályaudvar. Megérkezvén régi emlékeket felidézve sétáltam végig az ismerős falak között. Egyszer csak feltűnt két koma egy nagy csomagot cipeltek a fogantyún átdugott bot segítségével. Közelebb érve, mit ad Isten az a főtörzs közeledett egy másik őrrel akitől reggel átvettem a szabaduló levelem. Jó estét felügyelő urak, köszöntem jó hangosan. Megálltak még a csomag is a földre szédült, intettek, hogy csöndesebben. Civilben voltak és ebben időben az emberek utálták őket. Meggyőztek, hogy ők soha nem bántottak, ami igaz is volt, miután közöltem, nem haragszom rájuk, mindenki ment tovább a maga útján

Az esztergomi vonat rövidesen indult és egy csonka óra lejárta után Piliscsabán találtam magam. Megindultam az éjszakában és a Mátyás király út öreg fái mintha üdvözöltek volna a szellő lengette lombjaikkal. A 18-as szám kapuja kissé megcsikordult, ahogy benyitottam. A ház ajtaján kopogtatva Apám nyitott ajtót, meglepődött, végre itthon vagy Te is mondta és egymás nyakába borultunk. Mindenki felébredt ölelgettük egymást, nem győztem válaszolni a kérdésekre. Éreztem, hogy szeretnek, hogy hazaértem. A kör bezárult. Egy új korszak kezdődött el.

Kiszabadultam, August, 1956

Szeretnék köszönetet mondani itt Jutkának hogy annyi szeretettel es kemény munkával lehetőséget adott honlapomnak. Isten áldjon meg drága barátom!

Copyright © 2014 Jutka

Valid CSS! Valid XHTML 1.0 Strict